Kétségtelen, helytálló az a megállapítás, hogy az alkotmányok tartalmának kialakítása alapvetően nemzeti kompetencia. Az alkotmányozó hatalommal felruházott testületnek joga, hogy szigorú eljárási szabályok alapján kialakítsa és elfogadja az alkotmány rendelkezéseit. Annak tartalmát igen sok tényező befolyásolja. Ezek sorában alapvető jelentőségű az alkotmányozó többség politikai nézetrendszere, társadalomképe, az ország alkotmányos hagyományai, jogi kultúrája stb. Az is gyakori jelenség, hogy a politikai célok és küzdelmek alkotmányjogi köntösben jelennek meg. Az utóbbi évtizedekben mindezek ellenére sem állíthatjuk, hogy a nemzeti keretek közötti alkotmányozás kizárólagosan csak a belső viszonyok által determinált. A belső feltételeket illetően fontos követelmény, hogy az alaptörvény tartalmára vonatkozóan kialakuljon a társadalmi konszenzusnak az a minimuma, amely elősegítheti és megkönnyítheti az alkotmánnyal való azonosulást mindenki számára, világnézeti és politikai hovatartozástól függetlenül. Ez az ésszerű követelmény kifejeződik abban az igényben is, hogy az alaptörvény elfogadásához ne legyen elegendő „csak” a minősített parlamenti többség, azt népszavazás erősítse meg. Ez az aktus, mint a népszuverenitás világos kifejeződése megszilárdíthatja az alkotmány legitimitását és ellenállóbbá teheti azt az aktuális jogalkotói nyomásnak, így az nem válhat a még oly jelentős parlamenti többség kiszolgáltatottjává.

A II. világháború befejezését követő alkotmányfejlődés fő vonásai között az alkotmányjogi szakirodalomban az egyes alkotmányok összehasonlító elemzése alapján megállapították, hogy jelentősen felerősödtek az alkotmányozóra kifejtett nemzetközi hatások. Nemzetközi standardok alakultak ki az alkotmányok tartalmára vonatkozóan. Az emberi jogokkal kapcsolatos nemzetközi szerződések jelentős mértékben gazdagították az alkotmányokat és kiszélesítették a nemzetközi bíróságok joghatóságának alávetett államok körét. A bíróságok gyakorlata pedig befolyásolta az emberi jogok nemzeti keretek közötti szabályozását és érvényesülését.¹
A nemzetközi közösség által elfogadott elvek és egyezmények új átfogó rendszert alakítottak ki. Ettől kezdődően az egyes államok alkotmányainak tartalmi meghatározására vonatkozó teljes szabadság már viszonylagossá vált. Ez azt eredményezte, hogy a huszadik század végén kialakult és általánosan elfogadottá vált „a többszintű alkotmányosság” (multi-level constitutionalisation) terminológiája, amelyben pontosan kifejeződik a nemzeti alkotmányok sokoldalú nemzetközi meghatározottsága.²
Ezeket a nemzetközi hatásokat tovább erősítették az európai integrációban keletkező folyamatok is. Az 1950-es évek elején kialakuló európai integrációs szervezet a világtörténelemben először új alapokra helyezte a nemzetközi együttműködést. Ennek fundamentumát a tagállamok közös akaratából létrehozott sui generis jogrend és az annak védelmét és érvényesülését garantáló intézményrendszer teremtették meg. Mindez kihatott a nemzeti alkotmányos berendezkedésekre is. Az integráció elmélyülésével, annak kiszélesedésével a nemzeti jogrendszerekre gyakorolt hatás összetettebbé vált. Az Európai Unió és a közösségi/uniós jog már nem csupán az egyes jogágakat alakítja át, hanem a jogrendszer alapját képező alkotmányjogot és az ehhez kapcsolódó alkotmányjogi dogmatikát is. Sem az európai integráció közjoga, sem a tagállami alkotmányjog már nem értelmezhető egymás nélkül: egymással szoros kölcsönhatásban állnak.³
Az európai kontinensen az Európai Unió mellett az Európa Tanácsnak is meghatározó a szerepe a többszintű alkotmányosság fejlesztésében és formálásában. A kormányközi szervezet legfontosabb célkitűzése az emberi jogok, a pluralista demokrácia és jogállamiság védelme, a törvényhozási és az alkotmányos reformok támogatása. A demokratikus átalakulás időszakában különösen figyelemreméltó segítséget nyújtottak a kelet-közép-európai országoknak az emberi jogok szabályozásában, a jogállami intézményrendszer kiépítésében.
E folyamat támogatására az Európa Tanács 1990 májusában létrehozta a Joggal a Demokráciáért Európai Bizottságot (közismert nevén a Velencei Bizottságot). A testület olyan konzultációs fórum, amely segítséget nyújt a tagállamoknak ahhoz, hogy törvényeik megfeleljenek az Európa Tanács demokratikus normáinak. A Bizottság főként az alkotmányozás, a közjog, az alkotmánybíráskodás, a választási rendszerekkel kapcsolatos ügyekkel foglalkozik. Legutóbb véleményt formált a magyar alkotmányozási folyamat kapcsán, és várhatóan majd behatóan elemzi az új Alkotmányt. A Bizottság ajánlásai és iránymutatásai, a vitás közjogi kérdésekben kialakított állásfoglalásai ugyan nem kötelező jellegűek, de a szervezet alkotmányvédő tevékenységével nagy tekintélyt vívott ki, és munkásságával tevékenyen hozzájárul a többszintű alkotmányosság európai fejlesztéséhez.
Az a tény, hogy az Európai Unió egy sajátságos alkotmányos képződmény, egy korlátok között érvényesülő alkotmányos közösség, a ’90-es évtizedben nyert egyre erősödő elismerést. Az Unió alkotmányos alapjait jelentő szerződések tipikus alkotmányos témákat és funkciókat tartalmaznak, a szervezet pedig olyan hatásköröket is gyakorol, amelyeket korábban kizárólag az egyes államok számára tartottak fenn.⁴ Mindez kifejeződött abban is, hogy az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés ratifikációja érdekében több tagállamban is módosították a nemzeti alkotmányokat, ezzel felgyorsult az európai integráció és a nemzeti alkotmányok közötti összhang megteremtése.
Az Európai Unió értékközösséggé válásának folyamatában a ’90-es évtized elején, éppen a keleti bővítés kapcsán rajzolódtak ki még határozottabban azok az értékek és célkitűzések, amelyek befolyást jelentenek a tagállamok alkotmányos berendezkedésére és jogállami intézményeire. 1993 júniusában az Európai Tanács koppenhágai ülésén a csatlakozásra váró országok számára egzakt felvételi követelményeket határoztak meg. Ezek első csoportja kiterjedt az alkotmányossági kérdésekre is, miszerint a tagjelölt országoknak biztosítaniuk kell a demokráciát és a jogállamiságot garantáló intézmények működését és stabilitását, az emberi jogok, ezen belül a kisebbségek jogainak érvényesülését (a ’90-es évek elején megkötött Európa Megállapodások ilyen követelményeket még nem tartalmaztak). A térségbeli országok második csoportjával 1994-ben megkötött Társulási Megállapodásokban külön, úgynevezett demokratikus klauzulát fogalmaztak meg, amelyben a demokratikus elvek és az emberi jogok tiszteletben tartását határozták meg.
Az alkotmányos értékközösség fejlődésének további fontos fejleménye volt az 1997-es Amszterdami Szerződés elfogadása, amelyben a jogállami működést az alapszerződésekben rögzített csatlakozási követelménnyé minősítették. Az Európai Unió Alapvető Jogok Chartájának (alapjogi charta) elfogadása 2000 decemberében az alkotmányos vívmányok körének további bővülését eredményezte. Ennek az erősödő értékszemléletnek másik fontos, jellegzetes dokumentuma az Európai Bizottság által 2001 júliusában közzétett Fehér Könyv az európai kormányzásról. Ebben a dokumentumban a jó kormányzás öt legfontosabb princípiumát: a nyitottság, a részvétel, az elszámoltathatóság, a hatékonyság és a koherencia elveit deklarálták. Az elveket nem csupán az Unió intézményeinek működésében kívánják érvényesíteni, ezeket iránymutatónak tekintik a nemzeti és a regionális kormányzatok valamint a helyi önkormányzatok számára is.⁵
Mindezek nyomán, különös tekintettel az európai alkotmányozást lezáró Lisszaboni Szerződés eredményeire, joggal beszélhetünk az Európai Unió alkotmányos vívmányainak szélesedő köréről. Ebben kifejezésre jut, hogy az Európai Unió egyben egy formálódó alkotmányos közösség is, amely a közös jogi kultúrára és az abból származó értékekre épül. Ezek érvényesítése alól nem vonhatja ki magát az az ország, amely a közösség tagjává kíván válni, vagy az akar maradni. Az alkotmányos vívmányok érvényesülése nem modellek, vagy intézmények kötelező átvételét jelenti, hanem olyan alkotmányos rendszer kiépítéséről és működtetéséről van szó, amelyben ezek az értékek a meghatározó jelentőségűek.⁶
Az alkotmányos vívmányok körének még nem alakult ki pontos körülhatárolása sem a régi, sem az új tagállamok szakirodalmában. A pontos fogalomalkotást megnehezíti, hogy a csatlakozási tárgyalások során ilyen tartalmú fejezetet nem világítottak át, és a felek arról nem tárgyaltak. Többségében idetartozónak minősítik az Unió alapítószerződéseinek alkotmányos jellegű rendelkezéseit, a tagállamok közös alkotmányos hagyományait, az Európai Emberi Jogi Egyezményt, az erre épülő esetjogot, a másodlagos joganyag néhány elemét, például az EP és a Tanács dokumentumaihoz való hozzáférés jogát, az úgy nevezett bírósági acquis számos részét.⁷ Az alkotmányos vívmányok köre tehát állandóan változik, szélesedik és fejlődik (constantly evolving constitutional acquis of the EU). Az utóbbi időszakban erre a legnagyobb hatást az alapjogi charta kidolgozása, az európai alkotmányozási folyamat, valamint annak lezárásaként, a Lisszaboni Szerződés elfogadása jelentette.
A korábbiakban Alkotmányszerződésnek nevezett Lisszaboni Szerződésben újra definiálták az Európai Unió tevékenységét meghatározó értékeket, és azokat új elemekkel egészítették ki. A módosított EU szerződés 2. cikke szerint: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és férfiak közötti egyenlőség társadalmában”.⁸ A Lisszaboni Szerződésben meghatározott értékek általános érvényűek, a tagállamok és az Unió intézményeinek tevékenységét meghatározó követelményeket fejeznek ki. Az alkotmányozási folyamat vitáinak eredményeként az értékek új elemekkel gyarapodtak. Új alapértéknek minősülnek: az emberi méltóság tiszteletben tartása, a kisebbséghez tartozó személyek jogainak védelme (az Alkotmányozó Konventben, majd a kormányközi konferencián is Magyarország képviselői igen határozottan kiálltak a kisebbségi jogok védelmének alkotmányos rögzítéséért) a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság valamint a nők és férfiak közötti egyenlőség.
Az alapértékek rendszerét egészítik ki az Unió célkitűzései (EU szerződés 3. cikk). Legfontosabb célkitűzésnek a szerződésben megjelölt értékek érvényesítését tekintik. A rendszer központi eleme az európai szociális modell, a szociális piacgazdaság működésnek biztosítása. E mellett a Lisszaboni Szerződés ezen túlmutató célokat is tartalmaz: a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozása, a személyek szabad mozgásának biztosítása, a társadalmi kirekesztés és a megkülönböztetés elleni küzdelem, a társadalmi igazságosság érvényesülése, a gyermekek jogainak védelme.
Az uniós értékek és célok tartalmi elemzése alapján világosan kirajzolódik az alkotmányos vívmányok kemény magva. Ez a megállapítás két szempontból is alátámasztható. Egyrészt az EU Szerződés 49. cikke alapján bármely olyan európai állam kérheti felvételét az Unióba, amely tiszteletben tartja a szerződésben megjelölt értékeket és elkötelezett azok érvényesítése mellett. Tehát alapvető felvételi követelményekről van szó, ezen értékek érvényesülését biztosítani kell az adott állam alkotmányos berendezkedésében, intézményei működésében. Másrészt, az Európai Szerződés 7. cikke prevenciós és szankciós mechanizmust tartalmaz azokkal a tagállamokkal szemben, amelyek tartósan és súlyosan megsértik az Unió alapértékeit. Az Európai Tanács döntésének alapján szigorúan szabályozott eljárás keretei között sor kerülhet a szerződésszegő állam tagsági viszonyának felfüggesztésére. Az alapértékek gazdagodása egyben azt is eredményezte, hogy a tagsági jog felfüggesztésének feltételei is tovább bővültek. Ennek alapján tehát az Európai Unióban a tagállamokkal szemben alkalmazható legsúlyosabb szankció éppen az alkotmányos vívmányok súlyos és tartós megsértéséhez kapcsolódhat.
A nemzeti alkotmányok europanizálódása egy kölcsönhatáson alapuló folyamatban érvényesül. A nemzeti alkotmányok és az Unió alkotmányos vívmányaiban kifejeződő értékrend azonos. Az Unió tiszteletben tartja a tagállamok nemzeti identitását, ennek elválaszthatatlan része a tagállamok politikai és alkotmányos berendezkedése, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is (EUSZ 4. cikk 2. bekezdés). Ugyanakkor az Európai Unió – és ez a tagsági viszony alapvető feltétele – a nemzeti keretek között elvárja a közös alkotmányos értékrend érvényesítését. Az Európai Unió legutóbbi keleti bővítése és az európai alkotmányozási folyamat tovább erősítette ezt az egymásra hatást, amely a jövőben még kiterjedhet a nemzeti alkotmányok szerkezetére, az alkotmányos alapelvekre, az állami célmeghatározásokra, és mindez változásokat eredményezhet az alkotmányértelmezésben is.⁹
Álláspontom szerint napjainkban sokkal fontosabb a közös jogi kultúrára épülő európai értékrend érvényesülése, mint annak eldöntése, hogy az uniós jog és a nemzeti alkotmányok viszonyában melyik primátusa érvényesüljön. Ebben a kiszélesedő kapcsolatrendszerben egyaránt meghatározóak a nemzeti alkotmányos tradíciókban kialakult értékek és az európai alkotmányfejlődésből származó új impulzusok.
Az Unió alkotmányos vívmányai közül nemzeti szinten is iránymutató jellegűek az uniós polgárok részvételi lehetőségeit biztosító új formák a Lisszaboni Szerződés alapján. Az uniós szintű polgári kezdeményezés intézményére vonatkozó szabályozás kidolgozása 2011 februárjában befejeződött. Ennek alapján a tagállamok legalább egy negyedében, egy időben, egymillió polgár közvetlenül kezdeményezheti uniós jogszabály megalkotását.
Az Unió működése a Lisszaboni Szerződés alapján a képviseleti demokrácia elvére épül. Ugyanakkor a részvételi demokrácia új elemeként rögzítették, hogy az uniós intézmények nyílt, átlátható és rendszeres kapcsolatokat kötelesek kialakítani az érdekképviseleti szervezetekkel és a civil társadalommal. Ezzel a rendelkezéssel egy új érdekegyeztetési formát hoztak létre, ily módon a Bizottságnak még a jogalkotási javaslatok kidolgozása előtt széles körben konzultálnia kell. A döntési folyamat második szakaszában a Gazdasági és Szociális Bizottságban a kész tervezetet vitatják meg, ekkor már korlátozottabb az érdekérvényesítés lehetősége.
A társadalmi dialógus fontos fórumának minősítették a Lisszaboni Szerződésben az uniós intézmények egyházakkal és világnézeti szervezetekkel intézményesített kapcsolatait. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés szociálpolitika fejezetében külön kiemelték a gazdasági növekedés és foglalkoztatás kapcsán a háromoldalú csúcs jelentőségét és fontosságát (152. cikk). A részvételi demokráciára vonatkozó új szabályok és intézmények jól tükrözik, hogy az Európai Unió különleges viszonyai között milyen fontosságot tulajdonítanak a társadalmi párbeszédnek. Ez a szabályozási tendencia egyben iránymutatást jelent a nemzeti jogalkotás számára is.
Az alkotmányos vívmányok gazdagodásában a Lisszaboni Szerződésben foglaltak mellett jelentős hatást eredményezett az alapjogi charta jogi erővel történő felruházása. A Chartát, amely az Európai Unió első átfogó megnyilvánulása az emberi jogok terén, már 2000 decemberében megalkották. Sajátos inkorporálása az uniós jogba azonban csak a Lisszaboni Szerződésben történt meg. Az Alapjogi Charta címzettjei az uniós intézmények, a tagállamok központi, regionális és helyi hatóságai tevékenységüknek abban a körében, amikor az uniós jogot alkalmazzák.
A Charta kidolgozása és beépítése az integráció alkotmányos szövetébe valóban történelmű jelentőségű. 2004-ben a Hetedik Magyar Jogászgyűlésen Mádl Ferenc professzor, az akkori köztársasági elnök beszédében így fogalmazott: „Az Európa szerte egyaránt védett és tiszteletben tartott alapvető jogok az európai integrációs folyamat legmeggyőzőbb eszközei lehetnek […] A Charta lesz az európai identitás letéteményese […. Elsősorban az alapvető jogok európai chartáját tekinthetjük egy olyan Európa megalakulása kezdetének, amely nem csupán államokból és piacokból áll, hanem amelyet az állampolgárok és az ő jogaik alkotnak”. A köztársasági elnök úr különösen példaadónak minősítette a Charta Szolidaritás címet viselő 4. fejezetét, amely a gazdasági és szociális jogok katalógusát tartalmazza: „Ez a katalógus többet tartalmaz, mint sok nemzeti alkotmány megfelelő felsorolásai. Idetartozik többek között a munkavállalók joga a tájékozódáshoz és a konzultációhoz, a kollektív tárgyalás és cselekvés joga, az indokolatlan elbocsátásokkal szembeni védelem, az igazságos és tisztességes munkafeltételek, a szociális biztonság és szociális segítségnyújtás, az egészségvédelem […] A szociális jogok jelenléte a Chartában fontos jelzése annak, hogy Európa alapvető értéknek tartja a társadalmi szolidaritást és erről a globális gazdasági versenyben sem kíván lemondani”.¹⁰
Az új alkotmány előkészítésének folyamatában olyan törekvések is nyilvánosságra kerültek, miszerint célszerű lenne az Alapvetőjogok Chartáját teljes egészében beépíteni az új magyar alkotmányba. Ezt a törekvést a Velencei Bizottság kockázatosnak minősítette. Elsősorban annak alapján, hogy az Európai Bíróság és a nemzeti bíróságok gyakorlata és értelmezése a Charta alkalmazása körében ellentétes eredményhez vezethet, és ebből inkább konfliktusok származhatnak. A Bizottság állásfoglalásában arra ösztönözte a magyar alkotmányozókat, hogy a Chartát az emberi jogok és alapvető szabadságokról szóló alkotmányos fejezet kidolgozásakor inkább kiindulópontnak, iránytűnek, ösztönző forrásnak tekintsék a tartalom kialakításában.¹¹ A Bizottság álláspontjában is kifejezésre jutott, hogy az Unió alapjogi rendszere, mint a modern jogfejlődés terméke elsősorban orientációs pontot jelent a nemzeti jogalkotás számára az emberi és állampolgári jogok továbbfejlesztésében.
A közzétett alkotmánykoncepció ismeretében a Charta rendelkezéseinek beépítése a tervezetbe, egészének hatása igen kritikusan értékelhető. Az ígéretek ellenére nem valósult meg a Charta teljes inkorporálása (az alkotmányozók még nem a Velencei Bizottság álláspontjának ismeretében alakították ki a tervezet szövegét). A legsúlyosabb fogyatékosságnak azt tekinthetjük (mellőzve az alapjogi fejezet átfogó értékelését), hogy bizonyos részeket az alkotmányozók ugyan átvettek a Chartából, de az azokhoz szervesen kapcsolódó fontos tartalmi és garanciális elemeket figyelmen kívül hagyták. Így például a véleménynyilvánítás szabadságának meghatározásában nem vették át e jog teljes tartalmát, miszerint az magába foglalja a véleményalkotás szabadságát, valamint az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadságát anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhatna. Azt a követelményt sem tartalmazza az alkotmány tervezete, miszerint tiszteletben kell tartani a tömegtájékoztatás szabadságát és sokszínűségét. Ebből a szempontból hasonlóan kritikusnak tekinthetjük a személyes adatok védelmének szabályozását is. Az adatvédelmi biztos intézményének megszüntetése már önmagában is súlyos visszalépést eredményez a védelmi szintben, és a tervezetben ez esetben is hiányoznak a Chartában meghatározott adatkezelési garanciák. A legszembetűnőbb fogyatékosságokat a munkavállalói jogok kapcsán találhatjuk. A Chartában felsorolt fontos elemekből csupán néhányat ültettek át az alkotmánytervezetbe. Az nem tartalmazza a háromoldalú szociális párbeszéd intézményét, az indokolatlan elbocsátásokkal szembeni védelmet, a gyermekvállalással összefüggő okból történő elbocsátás esetében sem, a fiatalkorú munkavállalók védelmét a gazdasági kizsákmányolással szemben, valamint hiányoznak a tájékoztatáshoz, a munkaközvetítő szolgáltatások igénybevételéhez kapcsolódó jogok. A megfelelő ügyintézéshez fűződő alkotmányos joggal kapcsolatban sem találunk garanciális elemeket. Ezek a példák azt igazolják, hogy az alkotmányozási folyamatban az Alapvetőjogok Chartájára történő hivatkozás sok esetben teljességgel formális, és az alapjogi szabályozás egészében hiányzik a Charta tartalmi érvényesítésének szándéka.
Összességében megállapíthatjuk, hogy az utóbbi évtizedekben bebizonyosodott: az Európai Unió erősödő értékközösség. Ezt egyértelműen kifejezi az Európai Unióról szóló szerződés ünnepélyes bevezetője: „Ösztönzést merítve Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak”.¹² Mindez, együttesen az Európai Uniós Szerződésben foglalt értékekkel és célokkal, az európai alkotmányos mércék alapját jelenti.
Figyelemmel az alkotmányos vívmányok kiteljesedésére, joggal tehetjük fel a kérdést: kivonhatja-e egy tagállam saját alkotmányos rendszerének formálását a közös értékek hatása alól? Ilyen helyzet természetesen kialakulhat, figyelemmel azonban a többszintű alkotmányosság meghatározó szerepére, ez azzal a következménnyel járhat, hogy a nemzetközi közösség ezt a gyakorlatot elutasítja. Az Európai Unióban a helyzet még egyértelműbb, hiszen a tagállamok kötelessége, hogy a közösen kialakított alkotmányos értékrendet nemzeti szinten érvényesítsék, ebből következően a nemzeti alkotmány tartalmát egyik tagállam sem formálhatja oly módon, amely ennek az értékrendnek a sérelmét eredményezi. Ez súlyos következményekkel járhat, végső soron a tagsági viszony felfüggesztéséhez vezethet.

*A tanulmány az új Alkotmány elfogadása előtt készült.

Hivatkozások

1. Alkotmánytan. Osiris Kiadó Budapest, 2000. pp. 21–23.
2. Összehasonlító alkotmányjog. Complex Walters Kluwer Csoport Budapest, 2006. pp. 37–40. szerk. Tóth Judit, Legény Krisztián
3. Chronowski Nóra: „Integrálódó” alkotmányjog. Dialóg Campus Kiadó Budapest, Pécs 2005. p. 11.
4. Peter Häberle: Európa, mint formálódó alkotmányos közösség. Jogtudományi Közlöny 2001. október
5. European Governance. A White Paper. Brussels 25.7.2001. COM (2001) 428 final.
6. http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/site/en/com/2001/com2001_0428en01.pdf
7. Jenő Czuczai: The legal alignment process with the „constantly evolving constitutional acquis” of the EU. in: The approximation of laws process at EU as well as at the Candidate Countries level.
8. Bibó István College of Law Budapest, 2001. pp. 47–56.
9. Jenő Czuczai: Contitutional Preparation for EU Accession in Central and Eastern European „New” Member States. 30 years of European Legal Studies at the College of Europe. College of Europe Studies No. 2. pp. 527–542.
10. Az Európai Unióról szóló Szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata. Horváth Zoltán–Ódor Bálint: Az Európai Unió szerződéses reformja. Az Unió Lisszabon után. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2008. p. 445.
11. Petrétei József: Jog-összehasonlítás és összehasonlító alkotmányjog. Jura 2004. 2
12. Dr. Mádl Ferenc: Az Európai Unió Alkotmányszerződése és a Magyar Alkotmány; Hetedik Magyar Jogászgyűlés Balatonfüred 2004. május 20–22.; Budapest, 2004. pp. 13–15.
13. Opinion on Three Legal Questions Arising in the Process of Drafting the New Constitution of Hungary
14. Opinion No. 614/2011.
15. Az Európai Unióról Szóló Szerződés és az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata. Horváth Zoltán–Ódor Bálint: Az Európai Unió szerződéses reformja. Az Unió Lisszabon után. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2008.