Bánk bán kardja a királynét / Át meg általjárta, Magyarság a németséget
 Hányta mind kardjára. / Aki bírta, megszökéssel / Életét elorzá,
Meghalt, a ki nem szökhetett…/ Kitisztult az ország!”[1]

Petőfit a barátai többször is megkísérelték bemutatni Széchenyinek, de a korzón ágáló, zaklatott fiatalembert megpillantva, a gróf mindannyiszor visszariadt ettől. Csak találgathatjuk, hogy vajon mit szólt volna az ismerkedéshez Katona József főügyész úr, ha megéri. Az irodalom- és színháztörténetek egymástól másolják át, például, hogy 1848. március 15. délutánján a pesti nép azt kívánta: a Nemzeti Színház az eredetileg tervezett francia vígjáték helyett, a Bánk bánt játssza. Kívánságának elég is tétetett. Csakhogy a közönségnek már egy felvonás is elég volt belőle! A nézőtérről többször is felkiabáltak, hogy a Nemzeti dalt kívánják hallani. Egressy Gábor, a korábbi előadások címszereplője, aki akkor már Peturt játszotta (sic!) azonnal átöltözött és a színpadra sietett. A zenekar rázendített a Rákóczy-indulóra, majd felváltva a Marseillaiset és a Hunyady Lászlót játszotta. „Egressy Gábor szavalá el Petőfinek költeményét, a nép ezreinek harsogó esküvése mellett. Ugyanezt rögtön Szerdahelyi által zenére téve, a színházi polgártársak kara éneklé el. A közönség ismételteté a szavalványt és a dalt” – olvassuk az Életképek aznapi tudósításában.

Forró színházi este volt ez, bizonyára. A tulajdonképpeni szerző azonban nem Katona József, hanem Petőfi volt, aki az imént idézett versében Katona művére visszavetítve, a fenti módon mutatta be (és szolgálta ki) a pesti közönség akkori hangulatát. Csakhogy a darab pontosan egy emberöltővel korábban született ám! És már akkor sem egészen így történtek ezek a dolgok. Mindenesetre, még azon a nyáron, nem a németségnek, hanem éppen a „váteszi” költőnek kellett az éltét „elorzania”. És éppen a szülőföldjén, Szabadszálláson, amidőn a képviselő választáson megjelent. A királygyilkosságra biztató verse és szláv családneve miatt ellene tüzelt atyafiak elől lóhalálában kellett menekülnie, fiatal feleségével együtt. Aranyt pedig, bár köztiszteletben álló községi jegyző és polgárőr volt, még a megyei közgyűlésbe sem választották be.

„Az új eszmét lassanként, apródonként /kell/ terjeszteni, megkedveltetni. Jaj nekünk, ha egyszerre berohan ajtóstul! Akkor nem lesz kenyerünk, mert a vérfolyamok elmossák vetéseinket!”[2]- írta Petőfi 1848. május 27-én egyik publicisztikájában. Aztán, még azon a forró nyáron: „a monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mostanában elkerülhetetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a respublikát, nem lázítottam (mint rám fogják), csak megpendítettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá[3]”. A szabadságharc felgyorsuló eseményei közepette, Petőfi előbbi Bánk bán olvasatának revideálására azonban már nem került sor. És ez bizony, igen nagy kár. Hiszen látjuk, hogy képes lett volna rá.

A szabadságharc bukása után azonnal levették a művet a műsorról, természetesen. A Kiegyezés után pedig, ugyanilyen természetesen, újra játszották. Most már sokszor inkább csak virtusból. Az irodalomtudósok mindenesetre, szorgalmasan vitatkoztak az „ellentmondásain” és „ügyetlenségein”, a rendezők pedig, igyekeztek „színszerűbbé”, „játszhatóbbá” tenni, amint azt a Tragédiával is tették. Említettem már, hogy Illyés Gyula 1976-ban még „át is igazította” egy kicsit. Úgy tűnt akkor, hogy ezzel el is leszünk még így egy darabig. Hamarosan elkezdődött azonban valami, ami fontosabbnak bizonyult még a Varsói Szerződés és a KGST felbomlásánál is: az erkölcsi rendszerünk kezdett el bomladozni. Ezt nem lehetett már kezelni a hagyományos, kegyeleti aktusokkal, meg kisebb-nagyobb „átigazításokkal”.

A nemzeti és nemzetközi helyzet, a Tocsik- és egyéb ügyek „fokozódásának” szakaszában az eddigi logika értelmében a Tragédiának kellett volna következnie. Ez az örökérvényű filozófiai-drámai költemény Paulay Ede „átigazítása” után éppen eléggé látványos, az új Nemzeti színpadi gépezete pedig éppen elég korszerű volt ahhoz, hogy a segítségével, kellő borzongással tekinthessünk le sírgödrünk fenekére. – Jött is, többször egymás után. Vele nyitották meg a Nemzeti új épületét, majd a szombathelyi színházat, és a kulturkampf újabb fordulóján, ezzel próbálják megvédeni most az előbbit. De az igazgatók és az államtitkárok csupán csak műsorra tűzik a darabokat. Hogy ott mi történik velük, azt a színház és a közönség együtt dönti el: lelnek-e bennük valami, számukra akkor éppen nagyon fontos igazságot, vagy nem?

A Bánk bán mindeddig jórészt csak a nagy színészek jutalomjátéka volt. A rendszerváltók menetközben kissé elbizonytalanodott közönsége 1992-ben végre azonban egy konkrét kérdést tett fel neki. És a fiatal Téri Sándor, a címszerep alakítója a Nemzeti – Várszínházban, jól válaszolt. Ez megfordította a trendet. „Bánk szentül bízik abban, hogy egy jogállamnak kell létrejönnie a testvérharc dúlt országban. […] Számomra ez gyönyörű Bánk jellemében: szörnyű emberi tragédiája ellenére nem akarja áthágni a hite szabta határokat. Ez pedig, a jogban és a törvények tiszteletében való hit, mely szerinte az egyedüli, ami megmentheti az országot[4]” – foglalta össze ennek a jellemnek, ennek a válasznak a lényegét az előadás rendezője, Iglódi István. Szándéka tiszta és dicséretes volt. Kár, hogy nem tudott egészen szakítani még a mű hagyományos, erősen leegyszerűsített, „közjogi” értelmezésével. Bánk ugyanis, jóllehet, ő annak első helyettese, éppen a magyar király mindenhatóságába vetett hitével hasonlik meg a drámában. Ennek ellenére kínos pontosan betart továbbra is minden jogszabályt, persze. Akárcsak Katona József főügyész Kecskeméten.

Voltak azonban, akik egy kicsit mélyebbre akartak ásni. Ilyen kísérlet volt 3 évvel később a kaposvári színház stúdió-előadása, Mohácsi János rendezésében: Hogyan vagy, partizán? – A színpadot elfoglaló hatalmas asztalnál nincsenek már fő helyek, fő emberek és uralkodó eszmék, akár csak szabályok és törvények sem. Egy gazdátlan és tanácstalan ország „dombérozik”, darvadozik és duhajkodik itt csupán. A minduntalan a király iránti hűségre emlékeztető Bánkot éppen a király pribékjei teszik el végül láb alól, hogy ne veszélyeztesse az új koncepciót, amellyel a „rendszerváltó” király – mintegy a Szeget szeggel jó Hercegeként – nemsokára hazaérkezik majd, hogy „rendet tegyen”. Stimmt, helyben vagyunk! Most már egy valóságos és lehetőleg élő államférfi kellene csak, hogy valamiképp megakadályozza mindezt a disznóságot! Ez tulajdonképp minden következő Bánk bán előadás tétje. Ezért is kellene olyan sokat játszani most ezt a darabot. Hátha eszünkbe jut mégiscsak valami!

A világ sokat változott az Árpád-ház óta, és nem tett neki túl jót I. Ferenc és a két Lipót hazug és cinikus, a maihoz hasonlóan agyonmanipulált kora sem, amelyet a még javában katonáskodó és udvarolgató Széchenyivel egyidős, de kerek 30 évvel előbb ki-(agy-)vérzett Katona József remekműve örökített meg, és amelyet minduntalan összemosunk a nemzeti szabadságküzdelmek és a társadalmi reformok utána következő korával. Holott, Martinovicsék kivégzésétől Katona József haláláig és az első reformországgyűlés összehívásáig, majd kisvártatva a Bánk bán bemutatásáig, egy egész emberöltő telt el! Egy szégyenletes, ön- és világcsaló, embernyúzó, minden képmutató vallásossága ellenére is, erkölcs nélküli emberöltő volt ez, amely irgalom nélkül semmisítette meg a Katonáéhoz hasonló emberi és szellemi értékeket. Egy hajszálon múlott, hogy a Bánk bánnal is nem ez történt. És meglehet, túl nagy árat kellett fizetni érte.

A mű első változatát éppen az új európai rend, a Szent Szövetség megalakulásakor, 1815-ben küldte el a szerző az Erdélyi Múzeum pályázatára. Amint tudjuk, még választ sem kapott. Ugyan mit is válaszolhattak volna? Amit Spiró György Az Ikszek című nagyregényében Mostowski gróf magyaráz a Narodowy leváltott igazgatójának, Boguslawskinak, Spiró későbbi, Az Imposztor című, nagy sikerrel játszott drámája címszereplőjének? – „Uram, minket az Ön egyetlen őszinte gesztusa tönkretehet!”

A lengyelek meg voltak szállva, és a regény illetve a darab megírásának idején, mi is. Ráadásul, ugyanazok voltak a megszállók. Mégis, micsoda különbség! A lengyelek elfogadtak, sőt kiköveteltek maguknak mindent, de nem hitték el a cár egyetlen szavát sem. Nálunk viszont, még az Ikszek között is nagyon kevés volt, sajnos, a Mostowskihoz hasonló formátumú kultúrpolitikus. Ő nem csupán belügyminiszter volt ugyanis, hanem európai nevű filozófus és esztéta, kritikus és műfordító is. – Egy Széchenyi-, vagy Battyhány-akadémiai, leginkább talán Bethlen Miklóshoz hasonlítható, „nyughatatlan művészlélek”.

Hadonászás

Historia magistra vitae est. A Napóleon feletti győzelem legnagyobb nyertese, I. Ferenc „lábon” vette meg a francia forradalomtól, Martinovicséktól és a tulajdon parasztjaitól halálosan megijedt magyar nemességet, a „nemzettestet”. 15 évvel később sikerrel alkalmazta ezt a módszert a másik nagy győztes, Miklós cár is: kinevezésekkel és birtokadománnyal „jutalmazta” az 1830-as lengyel felkelés vezetőit. Később pedig felszabadította a jobbágyaikat, hogy ezzel ismét térdre kényszerítse a slachtát. Nálunk azonban nem kellett ehhez sem korbács, sem mézesmadzag. A Magyarországi utazás 1800 táján című mű szerzője, Harkányi Endre írja: „a gyommal benőtt, zöld gazzal kiütött szántóföldek csak évi 50–60 ezer pozsonyi mérő gabonát teremnek, míg a négyszerte kisebb Csehország ennek hatszorosát adja […] a  nyomorult adózó közmunkáinak száma légió, saját földjének megmívelésére a legjobb esetben évi 50 nap marad.”[5] Vuchetich Mátyás iratainak tanúsága szerint, „egész Hungária veréstől visszhangzik. A szenvedők nyögésébe halottak hörgése is vegyül: 50 csapás »mortis poena equivalere unnuitor« – halálbüntetéssel egyenlőnek ítéltetik.”[6]És II. József halála óta nem ütötte bele az orrát ebbe a világon senki sem.

Az uralkodóval kötött paktumba a büszke magyar urak beleértették a „dicső múlton” való merengés szabadságát is. Természetesen, nem Berzsenyi zord, számon kérő, vagy Katonának az indulattól elfúló hangján, hanem a történeti drámákat író Kisfaludy Károly és a Balaton-felvidék várromjairól szóló regéket szerző Kisfaludy Sándor hangulatos, felstilizált módján. Erre a kaptafára készült a „nemzeti megegyezés” nagyjelenete is, amely a reformkori, és az utána következő előadásokban mindig az utolsó szokott lenni: a két megözvegyült államférfiú, II. Endre és Bánk bán „egymásra találása”.

„KIRÁLY Magyarok! Előbb, mintsem magyar hazánk -
Előbb esett el méltán a királyné!

BÁNK (alig érthetőleg).
Engedd meg illendően eltemettetnem.

SOLOM mély tisztelettel hajtja meg magát. Mindenik azt követi s
kardjaikat a király előtt lerakják).

KIRÁLY Magyarok! Igen jól esmérem-szeretnek,
Enyimek! – Hogy ily nemes szívekkel egybe
Férkezni nem tudtál, Gertrúdisom!”

Hányszor idéztem már ezeket a könnyfakasztó sorokat csak én magam is! De az „átigazítók” által oly sokat emlegetett „ügyetlenségek” és „ellentmondások” mögött nem vettem észre az alig leplezett iróniát, hogy túl szép is már ez a menyasszony. Hogy közjog ide, törvényesség oda, mire ezek a szép szavak elhangzanak, a „nemes szívek” többsége többé már nem dobog. Peturt és embereit lófarkon vonszolják, a spanyol honból menekült Bojóthyakat (Melinda rokonságát) elűzték, Bánk udvarát feldúlták, maga Melinda halott. A merániak azonban, ezer ördög és pokol, továbbra is itt maradtak, Petőfi ’48-as Bánk bán versére ügyet sem vetve.

A várva várt nemzeti király tehát, I. Ferenc császárnál sokkal primitívebb módon, puszta elitcserével próbálja megoldani a helyzetet. Az pedig, hiába, csak ezzel jár. Kellenek a gazdátlanná váló birtokok. De hát, és ezt jól tudja maga is, a problémákat megoldani így nem lehet. Így hát, az történt megint csak, mint amit Az Imposztor egyik színpadmunkása feltételez: nekünk egy másik csodatévőt küldtek. Egy amolyan tetyetutya, pótkirályt. Hogy ide majd az is jó lesz.

Amint a Bánk bán-téma más szerzőktől származó feldolgozásai is mutatják, a nemzeti királyhoz fűződő túlzott elvárások közös kelet-közép-európai illúzióink közé tartoznak, Grillparcertől Kisfaludy Sándorig. Katona József műve, sőt egész élete is, éppen ennek a tragikus felismerése volt. A kecskeméti takácsmester fia és főnemesi hőse a népnyúzó középnemességtől az erős, a bölcs, a tisztelhető, a felvilágosult nemzeti uralkodóhoz akart apellálni, vállalva ennek minden kockázatát. A tragédiája épp abban van, hogy II. Endre nem bizonyul méltónak erre a szerepre. És még az sem egészen biztos, hogy van nálunk egy ilyen szerep. Ezt kellett tisztázni, mindenek előtt.

Az 1995-ös kaposvári előadás, majd a következő évben, a budapesti Kamaraszínházban Ruszt József rendezte Bánk bán idején is nagyjából még csak a Szent Szövetség (az új európai és világrend), továbbá az újkapitalizmus és az újfeudalizmus elsajátításának kezdeti szakaszában jártunk. A közönségben elevenen élt még azonban az előző másfél, két évtized színházi forradalmának emléke. Ez tette lehetővé azt a szellemi találkozást, amelynek eredményeként, mind az elméleti elemzésben, mind a színpadon is, valóban új, szélesebb távlatokat nyitó alkotások jöttek létre. Elsősorban Sándor Iván Vég semmiség című, két kiadásban is megjelent, már idézett tanulmánykötetére és Nagy Imre: Ágistól Bánkig című monográfiájára,[7] valamint Ruszt József előadására gondolok, amelyben paradox módon, még a később született gondolatok hatása is fellelhető. Talán azért, mert – ritka pillanat! – mind a kutatók, mind a színházi emberek ugyanannak a közönségnek a súgására figyeltek.

„A Bánk arról szól – írja a műsorfüzet –, hogy nem értjük egymást, hogy mindenki elbeszél a másik mellett, hogy lenyomott, sötét, szürke éjszakai színtereken élünk, hogy nem tudjuk felismerni, hogy ki az idegen és kik vagyunk mi, hogy megtapsoljuk a puffogó frázisokat, de nem halljuk meg a nép szavát. Távol vagyunk tőle, nem tudunk róla semmit.”

Sok mindent elárul az előadásról, hogy Bánk szerepét az akkor még nagyon fiatal Gálffi László játszotta. Vagyis, az új típusú vezető kereséséről szólt ez az előadás is. Gálffi alkalmasnak látszott a szerepre: fiatal, felkészült, intellektuális volt. Ennek ellenpróbája tulajdonképpen Egri Kati a királyné szerepében: az indulatai és szimpátiái, antipátiái vezérelte, meráni létére is telivér magyar politikus. Sajnos azonban, az igazi próbatételen mind a ketten elbuktak: önzőnek, hiúnak és meggondolatlannak bizonyultak. A királyné halála így semmit sem old meg, mondhatni, a közös bűnük, sőt tévedésük lesz. Politikusokról lévén szó, ez még súlyosabban esik a latba. Jellemző, hogy a vérfürdőből egyedül csak Biberach menekül meg, az egyetlen higgadt és jól tájékozott, profi tanácsadó. Lehet, hogy hamarosan Poloniusként, netán Fortinbrasként látjuk majd viszont?

Úgy tűnik, a magyar zsákutca itt véget ér. „Bábjai vagyunk a korunknak, s a legkomikusabb, hogy mi magunkból termeltük ki a kórt, ez a mi imánk torz szülötte. A kör bezárult, beteljesült – nélkülünk. Hadonászva hallgatjuk képviselőink sületlenségeit, akik hadonászva gondoskodnak kizárólag önmagukról.”[8]

„Egy hátul intgető kéz”

Szegény képviselők! És mi, szegény választók! Úgy tűnik, most már végleg kiszorultunk a körből, amely „beteljesült”! Vajon tudunk-e még hozzátenni valamit ehhez? Vagy jöhet megint a Hamlet, meg a Tragédia? Jött is, nemsokára. Méghozzá jelentős művészeti–közéleti vívódások és küzdelmek után. Ezeknek oka is, mint nálunk most csaknem mindennek, a politika volt. Az akkor már negyedik éve kormányon lévő Fidesz egy protokoll lépéssel próbálta „megtoldani a kardját”: felépíttette nagy sietve a Nemzeti Színház új épületét. Közismertek az ennek helye és az építési tervpályázat körül kirobbant botrányok. A szakma tiltakozása ellenére az illetékesek a rosszabb és drágább tervet fogadták el, amelyet Budapest főépítésze „zöldséges standnak”, illetve „Barbie-Háznak” nevezett el. A színészek és a rendezők is tiltakoztak. „Aczél György lerobbantotta a régi Nemzetit, de szellemét nem szüntette meg, mert szellemét, azt most szüntetik meg[9]” – nyilatkozta a már évek óta vidéki magányban élő, idős Bessenyei Ferenc.

A nyitó előadás nem a Bánk bán volt, hanem a Tragédia, amely Szikora János rendezésében ezúttal nem sokkal többet jelentett, mint a színház korszerű színpadi gépezetének látványos bemutatkozását. És még valakiét: Alföldi Róbert játszotta Lucifert, „a tagadás szellemét”. A későbbi igazgató színészként is igen tehetséges bemutatkozására ez szinte szó szerint volt értendő. A protokoll épületben és protokoll gázsival, az új együttes ugyanis egyáltalán nem egy Barbie-Házként kezdett el működni. Az ajtók továbbra is tárva-nyitva maradtak, és ki-be fütyültek rajtuk a Kárpátok medencéjébe Kelet felől minduntalan be-betörő „fényes szelek”. Alig telt el néhány hónap, és Ungvár, Kisvárda, Debrecen felől, ahonnét olyan sokan törtek már be Csokonai és Petőfi nyomán, megérkeztek a Nemzetibe Vidnyánszky Attila és talpasai. Ők lelkiismeretesen végigolvasták aztán Katona Józsefnek az Idő című versét! És megértették, hogy szerzőnk egyforma csalódott dühvel ábrándult ki bizony mind a jakobinusokból, mind, az egyébként, az ő egyetértése mellett, frissen restaurált monarchiából.

A vers így folytatódik:„A chaos maga / magát ha elnyelé / árnyékok a lehullt / gyümölcsi is – azok; / Mert ami megmaradt /  még – a jelenvaló – /  egy hátul  intgető /  kéz tárgya: van, s – vala.” Hoppá! Ez valóban más egy kicsit, mint ahogyan ma a nemzeti múltról és jövőről gondolkodunk. Miközben elszánt képpel faljuk és böfögjük fel az önmagunk által előidézett szellemi ínség szénáját és szalmáját. Csakhogy az embereknek kezd már nagyon elegük lenni ebből a kérődzésből. Nem tudnak, és nem is akarnak tovább vágyak és célok, emlékek és eszmények, vagyis igazi kultúra nélkül élni.

„A színház olyan tér, ahol a kollektív identitás vizuálisan (re)prezentálható, és ahol a múlt jelenné formálható, és a jövőre vetíthető” – írja az angol színházról szóló könyvében Peggy Phelan.[10] Itt, Kelet-Közép-Európában pedig, még inkább így van ez. Vidnyánszky megtalálta és megragadta azt a bizonyos „hátul intgető kezet”, amely elvezette a műnek egy mitológikus, allegorikus, talán nemzeti-kollektivista, mindenképp nagyon mai olvasatához. Nem egyszerűsíti le a kérdést a politikusok személyére. Tudja, hogy egy nemzet sorsának alakulását sokkal nagyobb erők inspirálják. Idő? Remény? Isten? Sors? Nemzeti, népi misztérium? Ahogyan Katona és lengyel kortársai, a nemzeti romantikus dráma nagyjai, Gustaw és Konrad halhatatlan alakjának megalkotói, a rendező is rábízta magát mindenesetre, erre a hátul intgető, durva kézre. És az, épp olyan „eksztatikusan”, „ügyetlenül” és „színszerűtlenül”, mint ahogyan 200 éve az eszményeivel meghasonlott, de továbbra is helytállni kész hősét, elvezette egy nagyon időszerű katarzishoz: a nemzeti- és a magánsors egybetartozásának felismeréséhez és tudatos vállalásához. Hátul, a színpad mélyén, három paraszt asszony szövi, pödri, húzgálja fáradhatatlanul az örökkévalóság durva, göcsörtös fonalát. Az utolsó felvonásban, mintha a hátul intgető kéz parancsára, a három fonál összefonódik, és a nemzeti múlt, a „van és vala”, valamint a jövő mítoszaként, Csontváry Cédrusának képe jelenik meg előttünk. De nem, mint a világfa ikonja, hanem mint a dráma saját, természetes anyagaiból felépült valóság. (Díszlet- és jelmeztervező: Alekszandr Belozub, a kijevi Nemzeti Színházból.)

Ilyen volt ez az egész előadás. Nem is tudta az ember, hogy a szavak jelentésének, helyértékének, vagy pusztán a hangulatának higgyen-e inkább? Netán az egész ködös, sötét atmoszférának, amelynek az igazi jelentését nem is a szavak, hanem a szünetek és a szinte artikulátlan felkiáltások adják meg? Mintha az derült volna ki, hogy ez az utóbbi a dráma igazi szövete. Nem a hagyományosan alkalmazott arany és bársony, hanem valami durva, szürke anyag, inkább kender-, mint lenvászon. Nagyon hasonló ahhoz a vastag spárgaszőnyeghez, amelyet 40 éve a Taganka Színház baráti köre ajándékozott a Viszockij játszotta Hamlet kollektívájának, és amely aztán az este legfontosabb szereplője lett.

Lassan azonban már ennek is 10 éve. De, nem számítva az alsó kamarateremben, az úszómedencében játszott „junior” változatot, az óta sem láthattuk a Bánk bánt a Nemzeti Színházban. Már pedig, ez a mű is éppen a sok fénytörés, a sokféle értelmezés során tárja fel a titkait, a titkainkat. Ments Isten, hogy egyszercsak valaki feltalálja az „igazi”, az egyetlen Bánkot! A Nemzeti 2002-es előadása mindössze sikeres lépésnek bizonyult a misztériumjáték, a rituális és a népi színjáték magyar hagyományainak és lehetőségeinek feltárása irányában. A Nemzeti egy korábbi, hasonlóan nehéz korszakában Németh Antal munkássága meggyőzően bizonyította már ennek a forrásnak a gazdagságát. Később Grotowski „szegény színháza”, Kantor és Szajna műhelye, nálunk pedig, Ruszt József „rituális színháza” tett fontos lépéseket egy Kárpát-medencei ihletésű népszínház megálmodásának az útján. Vidnyánszky mintha tudatosan építené most ezt az utat tovább. Mindenesetre, talált máris Bánk számára egy mai mondanivalót: felfüggeszteni egy időre mind az ideológiai, mind a közjogi vitákat, felhagyni mind a hamleti, mind a peturi pózokkal! Az új, hitelesebb víziók megjelenéséig is, elvégezni szépen egy mai európai államférfi „mindennapi, rendes foglalatosságait”, amint Arany a Hamlet fordításában olyan pontosan leírta azt.

Akár tetszik, akár nem, ez az elkötelezett, de mindent többször is megrágó politikus a mi nemzeti drámánk fő hőse. És úgy lesz csak a kortársunk is, ha hitelesen meg tudjuk jeleníteni a színpadon. Ehhez persze nekünk, nézőknek is igen sokat kell még tanulnunk. Hogy mi legyen egy mai magyar államférfi feladat- és látóköre, azt ugyanis együtt kell, hogy kialakítsuk, mi tizenötmilliónyian, „néma személyek s nézők e darabnál”. Jól megkonzultálva klasszikusainkkal és a Cédrussal, valamint azzal a három paraszt asszonnyal, akik egészen hátul, a színpad legmélyén, ahová még a hírlevelek sem járnak, fonják, egyre fonják csak azt a bizonyos fonalat a Nemzeti Színházban.