„Minden művész munkája azon múlik, milyen nézőszögből tekinti a valóságot, mit hagy el belőle, mit tesz hozzá. Ez az alkotás” – egyik újságcikkében írta ezt Kosztolányi Dezső 1931-ben, amikor már túl volt nagy húszas évekbeli regényírói korszakán, és az Esti Kornél varázslatos szövegeit írta. 2010 decemberében kezdődött meg el az Édes Anna kritikai kiadásával a pozsonyi Kalligram Kiadó parádés kivitelezésében a magyar irodalom régi adósságának lerovása egyik legnagyobb szellemével, Kosztolányi Dezsővel szemben. A sorozat eddigi kötetei, szám szerint öt, ritka csemegével szolgálnak minden olvasójuknak. Ha filológia precízséggel szeretnék fogalmazni, akkor azt írnám, hogy az Édes Anna volt és a teljes Kosztolányi-életmű „tudományos szakszerűséggel jegyzetelt, a lehető legteljesebb szöveghűséget szem előtt tartó” sorozatának nyitókötete. Az eltelt rövid időszakban négy másik munkával gyarapodott ez a páratlan vállalkozás, és – kecsegtető eredményeket remélve — további kötetek várhatók, továbbá azt is tudni lehet, hogy a kutatók becsvágya töretlen.

Kevés Kosztolányihoz mérhető nagy író született a világra, aki úgy szerette volna az irodalmat, mint ő. Ez a kijelentés, gondolom, a Kosztolányi-olvasók napról-napra (immáron Európa-szerte) gyarapodó táborának nem mond különösebben újat. Hozzáférhető gyűjtemények, népszerű kiadások, fordítások tucatjai mutatják az igazságát, miként a tartós népszerűséget is, melyet Kosztolányi mai nap is elkönyvelhet magának.

Kosztolányi az irodalom szeretetét szinte gyermekien kinyilvánította, nem bújt álarc mögé, nem álcázta magát. Rövidre, mindössze 51 évre mért életében rokonszenves módon mindent kiadott magából és magáról.

Most a kritikai kiadásból az alkotói munka eddig nem ismerhetett összes, rejtett mozzanatáról tudomást szerezhet az olvasó; a filológus aprólékos munkája ezt a cél szolgálja.  Nemcsak a jelentős műalkotás egyediségének születéséről kapunk szinte a nyomozások izgalmával vetekedő képet, hanem a művek hasonlóképpen rejtélyes utóéletéről is, továbbá arról a hozományról, amelyet egy-egy (korszakos) mű jelent az irodalom és a kultúra értelmezési gyakorlatában.

1. A NYITÓDARAB

Az Édes Anna kritikai kiadása 914 lapos könyv, a Veres András irodalomtörténész szerkesztői és jegyzetelői munkáját dicsérő filológiai mestermű. A kötet legjobb tudomásom szerint páratlan a hazai forráskiadások addigi gyakorlatában, de, és ez a nagy terv szempontjából a döntő momentum, hogy erős szakmai megalapozása is egyúttal a sorozat későbbi munkáinak. Veres András módszere (némileg térve csak el lényegileg ugyanezt használta a Neró-nál Takács László klasszika-filológus is) a „genetikus textológia”, amely szinte maradéktalan rekonstrukciót tesz lehetővé azáltal, hogy párhuzamosan közli a fennmaradt kézirat betűhív átiratát, az 1926-os első kiadás ugyancsak betűhív szövegét, és feltünteti a Nyugat című folyóiratban megjelent változat eltéréseit. A szövegleletek közötti eligazodást az könnyíti meg, hogy a könyv jobb oldali lapján a főszöveg, a bal oldalin a kézirat található, tehát a kettő egyszerre, egyidejűleg olvasható, tanulmányozható. Az Édes Anna Kosztolányi egyik legfontosabb, de sokat vitatott műve, különös utóélettel. A mű 1943 és 1963 között (ideológiai okokból) nem jelenhetett meg, azóta pedig az író legtöbb kiadást megért opusa: Veres ezért (miképp a többi kötet) kiadás- és recepciótörténetet is ad, továbbá föltérképezi és dokumentálja az írói munkafolyamat összes fázisát, kiegészítve Kosztolányi gyorsírásos, a regényből készült – mind ez ideig lappangó — színpadi forgatókönyvének közreadásával. Kosztolányi regényírása az irodalomtörténeti közmegegyezés szerint maradandó teljesítmény: az Édes Anna kritika kiadása azt mutatja, Kosztolányi rendkívüli erőösszpontosítással dolgozott prózai művein, megküzdött minden mondatért, hogy nyelv és mondanivaló összes lehetőségét alkotás közben kibontsa, vagyis a magyar írók közül azon kevesek közé tartozott, akik az alkotói ihletet tudatos ellenőrzés alá vetették. (Ez az alkotói vonás is plasztikusan nyomon követhető a Neró-n is, ahogy a kritikai kiadás sorról-sorra föltárja ezt a, Kosztolányi számára sem gyötrelem nélküli alkotói folyamatot.)

Az Édes Anna a bethleni konszolidáció társadalmi és erkölcsi természetéről és tartalmáról mond kíméletlen ítéletet ­– szinte már politikai indulattal, a legmagasabb rendű gondolati és etikai eszmények vonzásában, Kosztolányi életművében, ha nem is társtalan, de kimagasló eseményként. (Gondoljuk csak meg: megszámlálhatatlanul sok újságcikke, novellája és költeménye születik részvét humanizmusának talajáról.) Az Édes Anna befogadás-történetéből egyetlen epizódot ragadnék most ki: a regény kivételes helyzetének érzékeltetéséhez nagyban hozzájárul Kosztolányi rövid újságírói tevékenysége az Új Nemzedéknél, illetve e lap Pardon rovatában játszott szerepe. A magyar szociáldemokrácia és az illegális, vagy a Nyugaton dekkoló kommunista párttagság egyöntetűen Kosztolányi-ellenes frontja e mű megjelenése, és főleg „lassú emésztése” után megbomlik, ugyanakkor Kosztolányi ezzel a könyvével válik a konzervatív akadémizmus. és a keresztény kurzus hangadói szemében végérvényesen megbízhatatlanná. Az Édes Anna befogadás-történetének különböző elmarasztaló változatai mutatják meg, hogy a szabadelvűség mennyire otthontalanul bolyongott az újkonzervatív és a szocialista hagyomány ellenében a húszas évek Magyarországán. Az Édes Annában tesz kísérletet az író saját politikai pozíciójának tisztázására. Számomra ezt erősíti meg mintegy paradox módon az, hogy Kosztolányi a regény alapötletével kapcsolatban egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tett. Azzal, hogy az úr és szolga viszony ábrázolása lett volna a tétje a regénynek, mintha Kosztolányi arról akarná elterelni a figyelmet, hogy miért is írta bele saját magát is a műbe, továbbá az, hogy életének legfontosabb történet-politikai élménye képezi a regény hátterét, nevezetesen a történelmi Magyarország szétesését véglegesítő  forradalommal, ellenforradalommal terhes 1919-es esztendő, amely az 1885-ben született író életében a magyarság  legsúlyosabb megpróbáltatásainak éve volt.

2. („MOST ELMONDOM, MINT VESZTEM EL”)

„Három és fél évi betegségének utolsó három hónapjában nem tudott már beszélni, gégemetszést végeztek rajta az orvosok, s így, kényszerű némaságában, valósággal az ujjai közé nőtt ceruzával a szeizmográf volt, amely minden moccanását, rezdülését a mélynek és felszínnek automatikusan jegyzi, rajzolja: ilyen automatikus, precíz grafikonok ezek az ô följegyzései is.” (…).Az írása mindinkább összekuszálódik, nehezen olvasható már. Sokszor fölemeli a ceruzát, kéri a tömböt, aztán leesik a keze, nem ír. Magas lázában elveszti öntudatát, egy éjjel – mint az ápolónő reggel meséli – állandóan a kötést akarja nyakáról letépni, s az ápolónőt, aki megakadályozza ebben, hihetetlen erővel üti-veri, két kezét összeszorítja, s a saját térdei közé préseli, hogy alig tud szabadulni.” (…) “Hetentei írói önarckép”, ez írta fel, kétszer is, mert nem tudták, mit akar ezzel mondani. És egy utolsó “autogram”, egy sorvezető hátán. Délután eszméletnél van, de szíve szaporán ver, arca rángatódzik, kétségbeesetten dobja magát ide-oda, feleségét öleli át, kezét szorongatja, egy pillanatra felém nyúl – künn két orvosa ül a folyosó padján, szomorúan. “Még 24 órája lehet hátra” – mondják. Sürgönyök, telefon, a családnak, Szabadkára. Éjfélkor Karinthy Frigyessel együtt megyünk ki. A szobában félhomály. Kosztolányi alszik, nehéz, kapkodó lélegzettel. Kedden reggel meghal.”

Kosztolányi Dezső, hosszú, több éven keresztül tartó, életveszélyes műtétekkel szabdalt haláltusa után, 1936. november harmadikán hunyt el a Szent János kórház B. pavilonjában. Kosztolányi feleségének életrajzi regényéből (és egyéb fönnmaradt beszámolókból) tudtuk, hogy az író a rákbetegség könyörtelen   testi szenvedéssel  járó  poklában, a halál előtti stádiumban, amikor képtelen volt már a beszédre, cédulákon, füzetlapokon összekuszálódott betűkkel érintkezett a külvilággal; végső szavait, utolsó mondatait a halál torkából kiszöktette ki. Megrázó vallomások ezek, egészen közelről világítják meg egy életből távozó író emberi és irodalmi arcát, ez pedig – Kosztolányihoz hasonló fajsúlyú irodalmi személyiségeknél — ritka. (Párhuzam saját életrajzi közegében egy azért van vele, különös, hogy ez éppen Babitsé, Babits Beszélgető-Füzetekjeié.)

A kritikai kiadás Arany Zsuzsanna által jegyzett kötete („most elmondom, mint vesztem el”) Kosztolányi betegségének és halálának összes ma föllelhető dokumentumát 607 lapon gyűjti egybe. A szöveggondozó a könyv mottójául Ascher Oszkártól választott idézetet: „A teleírt tömbök itt előttem egy fájdalmas Kosztolányi-mű kéziratát adják…”. Az olvasó megrendülten áll a végzetdráma dokumentumai előtt. Magam egyetlen szálat emelnék ki: Kosztolányi a kínszenvedésben Arany János összes műveit, és a Hamletet napi olvasmányául használta.  A betegség őrlődései között mentsvárat talált Aranyban, és az Arany átköltötte magyar Hamletben. Ismeretes, hogy Kosztolányi a Hamletet tartotta a legtökéletesebb remekműnek, Arany mellett Shakespeare volt a vezérlő csillaga. Arany és a Hamletje nagyon sokat jelentett neki. Aranyt számtalan alkalommal, ha csak tehette, az egekig dicsérte. “Nem ismerek az egész földgolyón nagyobb művészt Arany Jánosnál, sem az élők, sem a halottak között.(…) Gyakran jut eszembe Péterfy Jenő kijelentése. Mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.”

Amikor végére jutottam a kötetnek, eszembe jutott Arany kevéssé ismert töredéke, melynek címe: Tájkép. Kosztolányi egy alkalommal föltette magának a kérdést, hogy: “Miért olyan gyönyörű ez, mint Dante legszebb terzinája? Nem lehet elemezni.”

Idemásolom Arany kétsorosát:

“Nem tudja, hogy emlék minden legkisebb hely:

Hogy a Haza teste mindenütt egy sebhely”.

3. ESTI KORNÉL

Az elmúlt fél évszázad Kosztolányi-sikertörténetében talán az Esti Kornélé a prím, Kosztolányinak ez a műve, ha angolul íródik, bizonyosan a világkönyvtár része, de újabb fordításait, főleg a francia átültetés miatt növekvő figyelem övezi világszerte. Kosztolányi ezzel a prózájával mindenképp a posztmonarchiás, és az európai irodalom teljes jogú tagjává vált, és ha lehettek volna eddig kételyek a magyar író világirodalmi nagyságával kapcsolatban, az Esti Kornél ezeket eloszlatta mára. Az Esti Kornél tehát a nemzeti irodalomból kilépve is páratlan alkotás, mely az újraolvasások alkalmával mind több és több felfedezést nyújt.  A mű korai befogadás-történetének megrázó pillanatává utólag is épp ezért válhatott Babits Mihály egykorú, sietős kritikája. Veres András több mint kétszázötven lapon dolgozta föl az Esti Kornél szakmai utóéletét, melyben komoly (és megérdemelt) figyelmet szentel Babits tévedésének. Fontosabb azonban a Babits „melléfogásának”, „félreértésének” (melynek minden életrajzi és világképi elemére kimerítő magyarázatot talál Veres András), egy termékeny szempontjára rávilágítani: Babits kezelhetetlen hiúsága egy nagy (bölcseleti) Kosztolányi verssel ajándékozta meg a költészetet, amely nélkül a magyar irodalom jóval szegényebb lenne. Az Esti Kornél éneke ugyanis tipikus válaszvers, ahogyan azt Veres pontosan föltárja és beazonosítja. Egy másik babitsi sértődött gesztus eredménye József Attila a Magad emésztő szikár alak című költeménye is. Egy-egy mű, regény vagy vers, dráma befogadásának kísérőjelenségei, a mellékműfajok, mint a recenzió is, sokszor késztetik valamiféle válaszadásra az alkotókat, sokszor pedig hatástalanok maradnak.   Egy-egy maradandó mű befogadás-története valóságos korlenyomatot mintázó regénnyé válhat, melyen korok magatartása és világképe látszódik, és nem is csak vízjelszerűen; ezek hol megfosztják, hol földúsítják a mű eredeti mondandóját. A Kosztolányi kritikai kiadások eddigi köteteiből is ez a „bizonytalan” státusz derül ki.

Van a kritikai kiadás műfajának az a sajátossága, hogy (ha jól tölti be saját szerepét) feketén-fehéren bemutatja azt a küzdelmet, amelyet – ahogy mondani szokás — anyagával folytat az író.  Ahogy kialakult a mű tervezete, módosul, alakul a gondolat, és változik a szöveg, ahogy a mű emblémájává válik valamily jellegzetesség, kitűntető jegy. A kritikai kiadás kiterjed minderre, és mindenre, amely a szöveggel, és a végső változattal kapcsolatos. Így kibontakozik az a szerkesztés és alkotásmód, amely az íróra és a műre jellemző. Az Esti Kornél szövegkorpuszában a folyamatos bővítés, újraírás, kiterjesztés a döntő elem, a végső változat önazonosságának a keresése más-más variációkban, amelyek mégis egy helyre futnak ki, egy pontban kötnek ki: ez a vonás az alteregós alakmás Esti Kornél személyisége.

Miben áll az Esti Kornél művészi hatása? A kritikai kiadás nagyvonalúan és minden kiterjedően járja körül a kérdést. Magam azt gondolom, hogy az Esti Kornél művészi (és) filozófiai ereje mindenekelőtt a nyelvében és az alteregó-fikció pozíciójának meghatározásában, a játékosságában és az iróniájában rejlik. Abban, hogy mind a tizenhét fejezete valahogy szembesít bennünket saját életünkkel, és a saját halálunkkal.  Kiemelnék belőle egy ritkán elemzett másik posztmonarchiás vonást, a vidékiességet. A vidékiesség, mint negatív, értékhiányos életminőség talán csak a sárszegi regényekben kap hangsúlyt, bár ezekben sem ítél végérvényesen, mivel Kosztolányi iróniával ötvözi mondanivalóját. Még az Édes Anna krisztinavárosi polgárvilágában, a Vizy-ház mikroklímájában is lépten-nyomon a vidéki élet bensőséges kulisszáira ismerhetünk. Ebből a szempontból az Esti Kornél-történetek is árulkodóak: az írói alteregó utazásai során olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyek nem mindig támasztják alá a magyar vidéki élet alacsonyrendűségét. Az Esti Kornélban Kosztolányi többször ütközteti a nagyvilágival a peremvidékit, élét véve a kritikátlan külföldbarát, de még inkább a hazai vidékies állapotokat csak lenéző és megbélyegző fölfogásnak. A kisvárosi lét által kialakított és konzervált magtartásformák, valamint az emberi élet nézőpontjából fontos képzetkörök elemzése természetesen a sárszegi regényekben történik meg a maga művészi teljességükben. Azonban az Esti Kornélban is jelen van, de nem, mint a nagyvárosiasság (világvárosiasság) szimpla ellenpólusa, hanem mint a lét egyetemes tapasztalata és alaposan szemügyre vett látlelete.

4. NERO, AZ ÖRÖK DILEMMA

A véres császárról és a túlérett, romló birodalomról szóló regény az Örök Róma regénye. A véres császárról és a túlérett, romló birodalomról szóló regény a mindenkori hanyatlástörténet regénye. Továbbá: a mindenkori művészi dilettantizmus regényábrázolása is. Csak néhány szálat említek a regény hosszú és vegyes befogadás történetéből.   Ha meg azt is tekintetbe vesszük, hogy a Nero, a véres költő abban a „bátor magányban” született, amelyről Thomas Mann írt a regény német kiadásához írt előszavában, akkor joggal tehetjük föl a kérdést, mely a klasszika filológus-irodalmár Takács László munkáján is végigvonul, hogy vajon mi vezette Kosztolányi tollát a Nero megírásakor? Ez a dilemma régóta foglalkoztatja a regény olvasóit, és ahogy regény befogadás-történetét taglaló, tüzetes összefoglalásból látszik, a regény értelmezőit is.

Miért tehát a dilemma?

A regény terét és díszletét a császárkori Róma adja (Kosztolányi máskor is kedvelt színtere), a néhány részletének kulisszáit a Kosztolányi életrajzi és városi környezete, többé-kevésbé bizonyosan, hogy a forradalmak utáni Budapest kávéházi világa. Legalábbis az értelmezések egy jelentős része ebből a nézőpontból fejti ki a véleményét, és ehhez a megközelítéshez ad támpontot a költő feleségének az életrajzi regénye is. De a Nero esetében érdemes-e olyan segédeszközöket használnunk, hogy történelmi, társadalmi vagy művészregény? Ezek a fogalmak kicövekelik-e vajon az utat a Kosztolányi-regény teljesebb megértéséhez. Ha úgynevezett művészregénynek tekintjük, akkor szinte biztosan állítható, hogy Kosztolányi alkotói szándéka az esztétizáló világképpel való leszámolás volt. Ne feledjük, hogy a Nero után születtek meg a sárszegi regények, és született az Édes Anna, vele egy időben keletkeztek A bús férfi panaszainak versei. Másfelől: a költő-császár alakjának fölépítése ironikus fénybe vonja magának a művésznek a személyiségét is, és borzasztó képet fest a környezetéről. Kosztolányi sajátos fénytörésben mutatja meg a művészregényt is, mert teljesen tudatosan alkalmaz olyan részleteket és nyelvi elemeket, amelyekkel saját szecessziós, narcisztikus környezetét és gúnyolja. És talán saját magát, a maga írói tevékenységét is pellengérre állítja. Nero-ja tehát a mindenkor a művész tükre is, ha nem is gondolnám, hogy puszta tükörképe. Korábban említettem Kosztolányi személyiségének azt az elementáris vonását, mely az irodalom szeretetében öltött testet nála. Ahogy a féktelen költő-császárt teljes önfeladással tömjénezi a környezete, és még a lángeszű és becsületes Seneca sem kivétel ez alól, akkor vajon  Kosztolányi nem épp a fájdalmának adott hangot?  Vajon Thomas Mann „bátor magánya” mit jelenthetett akkor?

Régóta foglalkoztat az a gondolat, hogy  az őrültté váló költő-császár személyiségképe megrajzolható-e vajon  Hermann Borch giccsember–fogalmával, a mindenen eluralkodó, és önmagát is elpusztító dilettantizmus működési mechanizmusa pedig  párhuzamba állítható-e Karel Capek Foltyn zeneszerző élete és munkássága című, az európai kultúra hanyatlására fölöttébb éles fényt vető regénytöredékével? Hogy szemléltethetők velük, az nem lehet kérdéses, ráadásul a (poszt)monarchiás érzésvilág a mindhármukat átjárta, foglalkoztatta, és más-más módon ugyan, de szembenézésre késztette.   .

Amikor a kimerítő tárgyi magyarázatok után Takács László befogadás-történeti áttekintését olvastam, azért tartottam kiváltképp hasznosnak a munkáját, mert újabb és újabb értelmezéseknek nyithat kaput, és ha jól odafigyelünk rá, új gondolatmenetek csíráját lelhetjük meg benne. Takács ismételten odavonja a figyelmet a regény fő- és mellékalakjaihoz, a mű fölépítettségéhez, az egész életművön áthúzódó hőség- és halálélményhez, a költő és a művész világban elfoglalt helyének szociológiai, és lélektani kérdéséhez, mely – Kosztolányi érzékenysége szerint is — örök.

Nemcsak Róma az, tehát.