Döbbenetet keltett az a Népszabadság-cikk, amely hírül adta: Ferge Zsuzsa szerint „négymillió felé” tart azok száma, akik a létminimum alatt élnek Magyarországon[i]. A szám valóban megrázó, de egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott. A helyzet drámaisága sem újdonság, bár kétségtelen, hogy a rossz helyzet még rosszabbá vált. Az alábbiakban azt kísérlem meg bemutatni, melyek azok a folyamatok, amelyek a rendszerváltást követően, majd a világgazdasági válság nyomán, végül pedig a második Orbán-kormány produkciójának betudhatóan vezettek ehhez a gyászos szituációhoz, valamint hogy mindennek milyen politikai következményei vannak és lehetnek.

Ferge Zsuzsa becslése szerint a helyzet a következő: nyomorban, 20 ezer forintnyi havi jövedelmi szint alatt él a közel 10 milliós Magyarországon 600 ezer ember. A relatív szegénységi küszöböt jelentő mediánjövedelem 60 százalékát (ez kb. 32 ezer forint) egymillió-kétszázezer ember jövedelme nem éri el. Az abszolút szegénységi küszöböt jelentő létminimum – amely az alapvető megélhetéshez szükséges javak „forintosítását” jelenti – alá közel négymilliónyian szorulnak[ii]. Holott ennek összege a Ferge által figyelembe vett adatok szerint csak 60 ezer forint, miközben a KSH azóta közzétett számítása már magasabbra teszi a létminimumot[iii].

A lényeg azonban nem is a pontos összeg, hanem annak belátása, hogy a közkeletű nézetekkel szemben a „járadékvadász” stratégiát követő állampolgárok messze nem képesek biztosítani megélhetésüket, de még a minimálbéresek háztartásai is a létminimum alatt tengetik az életüket, nem beszélve a közmunkára fogottak gyarapodó tömegéről. Így lesz Magyarország a dolgozó és dolgoztatott szegények országa. Közben a jóléti juttatások aránytalanul nagy mennyisége áramlik a jómódú rétegekhez. E jóléti kiadásoknál ugyanis figyelembe kell venni az adókedvezményeket, amelyeket R. M. Titmuss klasszikus tanulmánya már hatvan évvel ezelőtt a „láthatatlanság” kategóriájának nevezett: az adókiadások nem klasszikus transzferek, ám ugyanúgy költséget (vagy bevételkiesést) jelentenek a büdzsének, mint az egyre üldözött segélyek[iv]. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az adókiadás sokkal nagyobb összeg, mint amit az ország segélyre fordít. Emellett az adókedvezményt a kormány pozitív erkölcsi tartalommal ruházza fel, míg a segélyen élőket megbélyegzi.

A létminimum alatt élők száma hosszú ideje elviselhetetlenül magas. 2000-ben hárommillió körül volt, 2005-ben hárommillió-kétszázezerre emelkedett, 2009-ben pedig elérte a hárommillió-hétszázezret[v]. Ezért nem tűnik túlzásnak Ferge Zsuzsa négymillióhoz közeli mostani irányszáma. Mindebből ugyanakkor az is látszik, hogy bár a probléma egyre súlyosabb, nem most keletkezett. Érdemes megvizsgálni, mely problémák azok, amelyek immár negyedszázadosak, melyek a válság közel fél évtizedének termékei, és melyek azok, amelyek a Matolcsy György által emlegetett tündérmese[vi] (vagy inkább rémmese) következményei.

I.

Messziről indítva történetünket, a Kádár-rendszer 1956-ból többek között azt a következtetést vonta le, hogy komolyan kell vennie az emberek életszínvonal-elvárásait. Amellett, hogy az állampárt kivonult a magánéletből, az életszínvonal, a hétköznapi élet infrastruktúrájába való beruházás volt a hallgatólagos társadalmi alkuban a rendszer vállalása. Bár szegénységről és szociális problémákról nem eshetett szó hivatalosan, az erre vonatkozó kutatásokat pedig hol elhallgatták, hol pedig száműzetéssel sújtották, a szegénység valóban csökkent ebben az időszakban. Kolosi Tamás és Keller Tamás, de mások is utalnak arra, hogy az 1960-as évektől oktatási expanzió kezdődik[vii], s ez, valamint a magas foglalkoztatottság és az egész lakosságot lefedő társadalombiztosítás létrejötte döntő szerepet játszott az életszínvonal növekedésében. A Kádár-rendszer minden bűne és hibája mellett sem volt a hárommillió koldus országa.

Kétségtelen, hogy ennek ára a piacképtelen munkahelyek fenntartása, ennek nyomán az eladósodás volt, ám a kétezres évek példája azt mutatja: el lehet adósodni a szegénység növekedése mellett is. A rendszer nem puszta szívjóságból, hanem saját jól felfogott érdekében folytatta az életszínvonal-növelő politikát, de legalább képes volt bizonyos keretek között a tanulásra 1956 után, ellentétben más „testvéri” országok vezetőivel.

Ezzel együtt a rendszer tartalékai kimerültek az 1980-as évekre, s ezen a helyzeten az évtized közepén elrendelt gyorsítás tovább rontott. Megkezdődött az életszínvonal-politikától való fokozatos visszavonulás, minek következtében egyre fogyott a Kádár-rendszer – Szabó Miklós kifejezésével élve – ellátási legitimációja. Elindult a veszteséget felhalmozó, eleve elmaradott technológiát alkalmazó nehézipari vállalatok leépítése, minek következtében már az 1980-as évek második felében megjelent a munkanélküliség azóta sem szűnő gondja. Ez csak fokozódott a rendszerváltás során hozott szabadpiaci döntések nyomán.

Ismert tény, mégsem érdektelen emlékeztetni rá, hogy az 1990-es években a munkanélküliség elől százezrek menekülnek a nyugdíjrendszerbe, az állam asszisztálása és ösztönzése mellett. Később időről időre felmerült, nem lett volna-e hasznosabb valamivel inkább foglalkoztatás-barát, esetleg lassúbb átmeneti metódust választani a gazdaságban. Ehhez hasonló probléma az ártámogatások kérdése. Világos, hogy a dotált termékek köre nem maradhatott fenn, másfelől viszont az ártámogatás megszűnése az egyik, a munkahelyvesztés valamint a transzferek inflálódása a másik oldalon a megélhetés drasztikus megnehezedéséhez vezettek. Ferge Zsuzsánál maradva, 1986-os és 1989-es munkáiban[viii] már szót ejt a szegénység növekedésének tényeiről és fokozódásának veszélyéről. Ez azért érdekes, mert sem előre nem láthatónak, sem kivédhetetlennek nem lehet nevezni az átmenetnek ezt a formáját, s például a csehországi vagy a szlovéniai tapasztalatok is azt mutatták: lehetséges a demokratikus és a piaci átmenettel párhuzamosan a jóléti érzékenység érvényesítése. Hogy Magyarországon nem így történt, az nem determinizmus, hanem politikai döntések eredménye volt, ami nem jelent szándékosságot, de a nem szándékolt következményekkel való számvetés hiányát igen.

Mindez beágyazódott a globális turbókapitalizmus és annak neoliberális ideológiai paradigmájának virágkorába, ami nyilvánvalóan nehézzé tette az eltérő logikák érvényesítését. Emellett a munkahelyek elvándorlása, és a munkahelyekért folytatott világszintű verseny is újra meg újra felvetette az adóverseny és a jóléti dömping szükségességét; csak persze nem mindegy, hogy a német, a svéd, vagy a magyar jóléti állam dönt a visszavonulás mellett.

Az átmenet válsága, meg az MDF választási költségvetése nyomán előállt helyzetre az MSZP–SZDSZ-kormány a Bokros-csomaggal reagált, amely megalapozta a tízévnyi gazdasági növekedést 1996–2006 között. Másfelől viszont a csomag lényegéhez tartozott az infláció felpörgetése, minek következtében a keresetek és szociális jövedelmek egyaránt devalválódtak, tízszázaléknyi reáljövedelem-csökkenéshez vezetve. Nem véletlen, hogy ekkor jut el első mélypontjára a szegénység. Ennél is drámaiabb azonban, hogy a növekedés évtizede sem oldotta meg az alacsony foglalkoztatás problémáját. A nyugdíjrendszer kötelező magánpillérének bevezetése, valamint a szolidaritási elv 2013-ra időzített mérséklése volt hivatott reagálni arra a problémára, amit nem elsősorban a demográfiai változások, hanem az aktív korúak alacsony szintű tényleges aktivitása jelentett és jelent a mai napig is. Azzal azonban az egymást váltó kormányok nem tudtak mit kezdeni, hogy a gazdaság, az adott szerkezete mellett, megvan az alacsonyan képzett inaktívak nélkül, mi több, jobban megvan nélkülük. Ettől kezdve ők nem is tudnak máshol lenni, mint a jóléti rendszerben vagy az illegális piacon; miközben a feketemunka hozzáférhetősége a legálishoz hasonlóan egyenetlen az országban, a munkavállalók kiszolgáltatottsága pedig fokozott mértékű. Mindebből következően a relatív szegénység alig-alig mérséklődött a növekedés évtizedében, ellenben tartóssá vált a szegénység állapota, valamint sokak szegénysége egyre mélyült. Továbbá beindult a deprivációs ciklus, és nem javult a munkahely nélkül maradt depressziós térségek helyzete sem. Ezen a szocialista-liberális kormányok igyekeztek változtatni, például oktatási integrációs és telep-felszámolási programokkal, amelyek szükségességét azonban ezen a politikai oldalon sem értette meg mindenki. Nem csoda, hogy gyakran félszívvel és félpénzzel végezték az ezekhez kapcsolódó munkát, ennek megfelelő eredménnyel.

Visszatekintve erre az időszakra, különösen nagy kár, hogy a 2002-es „jóléti rendszerváltás” inkább volt választási akció, mint valódi társadalompolitikai program, ugyanis ez valóban a probléma lényegét célozta – célozhatta volna – meg. A jólét bővülésének száz napon túli stratégiáját nem dolgozták ki a 2002-ben ismét kormányra jutó szocialisták. Ennek következtében, bár helyes volt a felismerés, hogy jövedelmi frusztráció[ix] sújtja a magyar társadalom nagy részét, s hogy ezzel kezdeni kellene valamit, fenntartható megoldást nem sikerült előállítani.

Mindebből adódóan nem szűntek meg a szegénység tartósságának és növekedésének okai. Nem épültek be a rendszerbe azok az automatikus stabilizátorok, amelyek mérséklik a társadalmi károkat egy bekövetkező válság esetén, fékezve egyúttal a gazdaság visszaesését is. A magyar társadalom alacsony válságtűrő képességgel fordult rá a belső és külső válság évtizedére.

II.

Az ezredfordulón beinduló kétpólusú pártversengés közepette mindkét nagy politikai blokk felhatalmazva érezte magát, hogy félredobja a fiskális fegyelmet. A Fidesz a kétéves költségvetéssel lazított a gyeplőn 2001-től kezdve, majd aztán a szocialista-liberális kormány alatt a 2002-2003-as elfutás után a visszazárás ideje jött el. Utána viszont az első Gyurcsány-kormány másfél éves kampánya során minden korlát ledőlt. 2006-ban csak a választások után életbe lépő kemény megszorítások hatására maradt a deficit a GDP tíz százaléka alatt. Mindennek politikai következményeként az MSZP 2006 és 2009 nyara között elvesztette szavazói több mint felét. A kormány az utolsó vérig, 2009-ig fenntartotta a 13. havi nyugdíjat és folytatta a nyugdíjkorrekciós programot, ami azonban csak látszólag szegénységcsökkentő intézkedés. Éppen mert a nyugdíjak indexált és alapos politikai megfontolásból karbantartott ellátások – ellentétben számos más jóléti transzferrel –, a nyugdíjasok szegénységi aránya elmarad a társadalmi átlagtól. A nyugdíjak érinthetetlensége pedig hozzájárult ahhoz, hogy a szűkülő források elosztásakor más célok háttérbe szorultak. Az is tény ugyanakkor, hogy a kormány a szolidaritási adó kivetésével a magasabb jövedelműekre igyekezett több terhet tenni, s még a Bajnai-kormány markáns válságkezelése során is legalább a válságalap létrejött, hogy valamit enyhítsen a legeslegrosszabb helyzetben lévők terhein.

Ezzel együtt a megszorítás fokozta a megélhetési költségeket, 2007-től kezdve visszavetette a növekedést, ily módon a foglalkoztatás bővítésére nem volt esély – vagyis az alapproblémák fennmaradtak, amin az európai uniós fejlesztési pénzek beáramlása és jól-rosszul történő felhasználása sem tudott segíteni. Már ekkor is az volt az egyik legégetőbb közgazdasági kérdés, mitől indulhat be a magyar gazdaság a deficit csökkentését követően. Kevésbé exponálták ugyanakkor azt a társadalompolitikai kérdést, hogyan lehetne a jobban foglalkoztatható, egészségesebb, műveltebb és képzettebb állampolgárok számát gyarapítani a szűkülő források szorításában.

Így állt elő a belső válság, amelynek hatására megszűnt a „lassan haladunk, de legalább előre” érzete. A rendszerváltás, majd az európai csatlakozás is a linearitás képzetét keltette, s bár a magyarok rendkívül elégedetlenek voltak a tempóval, mégis élhetünk a feltételezéssel, hogy többen gondolták helyesnek a haladás irányát, mint akik ellenezték. A 2006 utáni lefékeződés azonban csalódást, tanácstalanságot, elbizonytalanodást eredményezett.

E belső válság sújtotta magyar társadalmat érte el a régi szokása szerint „begyűrűző” világgazdasági válság. A 2008-as és 2009-es válságkezelő lépések nélkülözhetetlenek voltak az azonnali összeomlás elkerülése érdekében. Ám mivel a korábbi időszakban nem épültek ki a társadalom válságvédő gátjai – nemhogy felhalmozással, de adóssággal vágtak bele milliók a válságidőszakba –, ezért a szociális és politikai következmények is súlyossá váltak. A bevezetőben már láttuk, hogy növekedett a létminimum alá csúszók száma, de azt is tudjuk, hogy ismét kétszámjegyűvé vált, tizenegy százalék fölé emelkedett a munkanélküliségi ráta, a foglalkoztatottak száma pedig tíz évvel korábbi szintre esett vissza. További negatív fejlemények is végbementek a foglalkoztatásban. Jelesül, a kétezres éveket az jellemezte, hogy az alacsony végzettségűek foglalkoztatása messze az európai átlag maradt, miközben a közép- és felsőfokú végzettségűek munkapiaci helyzete megfelelt az európai átlagnak. Kormányzati erőfeszítések nyomán sikerült csökkenteni az alacsony végzettségűek arányát (persze egy részük életkoránál fogva amúgy is nyugdíjba ment), mégis romlottak a foglalkoztatási adatok. A válság ugyanis telibe találta a középfokú végzettségűeket, elhelyezkedési esélyeik távolodtak az uniós átlagtól[x].

Ha korábban jövedelmi frusztráció jellemezte a magyar társadalom nagy részét, akkor a belső és külső válság nyomán a harag ütötte fel a fejét. Melegágya volt ez a bűnbakkereső és -kínáló populizmusnak, a földszintes demagógiának, az indulatpolitikának. Ennek volt betudható, hogy a Fidesz program nélkül szerezhetett kétmillió-hétszázezer szavazatot 2010-ben, s hogy a Jobbik a cigányellenességgel vegyített elitellenességgel (tehát a leggazdagabbak és legszegényebbek ellen egyaránt kikelve) a harmadik politikai erővé válhatott.

III.

A Fidesz első terve az volt, hogy a költségvetési hiány növelésével teremt forrásokat a gazdaság stimulálására. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy a Bajnai-kormány – és a fiskális ésszerűség – által előírt négy százalék alatti hiányt tartani kell. Sose fogjuk megtudni, miért gondolta a Fidesz-vezérkar, hogy a hiánynövelő stratégia működhet. A kormánypártnak abban biztosan van igazsága, hogy emelni kellene a foglalkoztatás szintjét, és javítani kell a be- és kifizetések arányát a költségvetésben. A választott konkrét megoldások azonban jelentősen rontják az egyenlőtlenségi viszonyokat, valamint a lakosság nagyobb részének és az ország egészének versenyképességét; összességében tehát távolítanak a céltól, ahelyett, hogy közelítenének hozzá.

Példának okáért, az egykulcsos adózás legalább három dolgot jelent egyszerre. A felső adókulcs eltörlése – tegyük hozzá, a Bajnai-kormány adórendszere is már szinte egykulcsos volt – százmilliárdokat hagyott a legmagasabb jövedelműeknél. Közben a miniszterelnök azzal büszkélkedik, hogy több mint egymillióval növelte az adófizetők számát. Ez nem azt jelenti, hogy ennyivel többen dolgoznak, hanem azt, hogy ennyivel többen fizetnek személyi jövedelemadót az adójóváírás megszüntetése és a segélyezettek közmunkára fogása nyomán. Az alacsony jövedelműek tehát többet adnak be a közösbe, mint korábban, nekik pedig kevesebb marad. Az arányos adózás harmadik összetevője, hogy az szja-hoz illesztett adókedvezmény-rendszer a sokgyerekes magas jövedelmű családoknak segít ténylegesen, vagyis egy nagyon szűk és amúgy is jómódú csoport az, amely nagyon magas – az állandóan egzecíroztatott segélyezetteknél jóval magasabb – összegű támogatást kap. Megjegyezhetjük, hogy a sokat hivatkozott Szlovákiában az új Fico-kormány visszahozza a felső adókulcsot.

A devizahitelek nyomasztó problémájának egy részétől sikerült megszabadítani az országot, ám eddig csak azok menekülhettek meg, akiknek volt tartalékuk a „cihában”, ahogy a miniszterelnök fogalmazott. Mikor Orbán Viktor bejelentette, hogy nem a bankoknak kell a végtörlesztés nyomán a költségek egészét lenyelni, mert az állam finanszírozza veszteségük egy részét, akkor nem tett egyebet, mint hogy a tehetősebb adósok terheit szétterítette az egész társadalomra.

Más örömük nem volt a bankoknak az elmúlt időszakban, ahogyan más kulcságazatokat is különadókkal sújtott a kormánypárti parlamenti többség. Mindezzel önmagában nem is volna baj, más kérdés, hogy milyen körülmények között, és milyen mértékben történik mindez. Mikor Matolcsy György 2012 tavaszán arról beszélt, hogy azért kell a Széchenyi-kártya forrásaival támogatni a magyar vállalkozásokat, mert a megelőző öt negyedévben – ez, bárhogy számoljuk, nem az „elmúltnyolcév” – a bankok 1400 milliárd forinttal fogták vissza vállalkozás-finanszírozó tevékenységüket[xi]. A kormány tehát odacsapott, ám miközben az adórendszer átrendezésével nem tudta ösztönözni a fogyasztást, addig az extraadókkal visszafogta a beruházásokat is, illetve a beruházásokat segítő hitelezést.

Nem csoda, hogy megint ott vagyunk, mint 2007-ben: a kormány büszkélkedik a deficit leszorításával, ám nincs élő ember – Matolcsy Györgyön kívül természetesen –, aki tudná, hogyan lesz ebből növekedés, vagyis mi végre kell keresztül vonszolnunk magunkat az újabb megszorításon. Mivel nincs növekedés, alig bővült a foglalkoztatás (nagyjából ötvenezer fővel két év alatt), ami még akkor is vékonynak tűnik, ha nyilvánvalóan nem évi százezresével lehet tíz év alatt egymillió munkahelyet létrehozni.

Az Orbán-kormány kezdetben azt állította, hogy 2014-re háromszázezres lesz a foglalkoztatás-bővülés, később tette csak hozzá, hogy ennek egy része a közmunkából származik majd. A ciklus feléhez közeledve aztán a kormányoldal már azt jelezte, hogy a növekmény zöme a közmunkából származik, s a célszám is lement kétszázezerre. Csökkent a közmunkával megkereshető pénz mennyisége: ugyanazért a munkáért kevesebb pénz jár egy közmunkásnak, mint egy piaci alkalmazottnak. „Ösztönzésként” a kevésbé választhatóság elvének sajátos értelmezéseként a segélyezési küszöböt a 2008 óta változatlan, döbbenetesen alacsony 28 500 forintról 22 800-ra csökkentették, s még ezt is megvonhatják azoktól, akik visszautasítják az éhbérrel honorált közmunkát. Bár foglalkoztatással kapcsolatos kutatási eredmények garmadája bizonyítja, hogy a közmunka a foglalkoztatás-politika legdrágább és legkevésbé hatásos eszköze, a kormány több okból is ide tereli az érintett állampolgárokat. Egyrészt, ahogy láttuk, nem tud növekedést generálni, ami nem csak a hullámzó világválság következménye, mert uniós összevetésben megint a legrosszabbak közé tartozunk a növekedést illetően. Ha nincs növekedés, akkor nincs a piacon munkahely, a számokat viszont javítani kell, tehát segélyezetteket és szerzett jogaiktól megfosztott rokkantnyugdíjasokat tolnak be a közmunkába. Másrészt, a kormány elkötelezetten folytatott bűnbakpolitikája igényli, hogy ne csak politikai, de társadalmi felelősöket is megnevezzen: a „középosztályt” támogató politika eddig leginkább abban fejeződött ki, hogy az elosztási feszültséget és forrásféltést indulattá alakítsa át. Ha pedig ez megtörtént, akkor a kormánynak idővel „eredményt” kell produkálnia, nevezetesen azt, hogy munkára fogta az „ingyenélőket”.

Hasonló folyamatok játszódnak le az oktatásban, ahol az amúgy is sajnálatosan fennálló egyenlőtlenség-fokozó folyamatokat még fel is erősítik, vagy az egészségügyben, ahol a magánbiztosítók olyan sajátos konstrukciója készülődik, ami a privatizálás nélküli piacosításhoz vezet, amennyiben tényleg megvalósul. Végső soron a Fidesz társadalompolitikája kifejezetten és szándékoltan blokkolja a mobilitást, szegmentálja a társadalmat egy sajátos autoriter, rendpárti, státuskonzervatív, paternalista felfogás mentén, amely nem a szegények felemelésén, hanem a „tisztes szegénység” – értsd: a szegénység elviselése pusztán emberi tartás kérdése, és e képesség kifejlesztésével a szegények tartoznak az őket „eltartó” társadalomnak – tévképzetében él. A társadalompolitikai cél nem a szegénység mérséklése, hanem a támogatást „kiérdemlő”, elvárt magatartást nyújtó szegények kinevelése. Ez azonban a maga morális vállalhatatlansága mellett politikailag is csak akkor volna sikeres, ha valóban lenne olyan masszív és nagy tömegű középosztály, amely e politika haszonélvezőjének tekinti magát, márpedig nincs ilyen.

Helyette négymillióhoz közelít azok száma, akik az abszolút szegénységi küszöb alá csúsznak és a vonal alatt rekednek.

IV.

A Fidesz társadalompolitikai dúlásának van politikai következménye: szavazótábora legalább felét elvesztette. Ezzel a centrális erőtér támogatottsági alapja lényegében megszűnt, ami persze nem jelenti azt, hogy a Fidesz ne élvezne egyéb fontos előnyöket. Ezzel együtt nem alábecsülhető változás, hogy míg két évvel ezelőtt a Fidesz támogatottsága több mint a kétszerese volt az MSZP-ének a teljes népességen belül, addig mostanra már látótávolságon belülre került a két párt. Bár egyelőre csak fantázia a demokratikus ellenzék támogatóinak egybeszámolása, lehet annak jelentősége, hogy együttesen már felülmúlják a Fideszt.

Másfelől, a kormánypártot egyelőre támogatja az ellenzéki széttagoltság, s hogy az MSZP és az LMP viszonya nem rendeződik; nincs is komoly rendezési szándék. Könnyen lehet, a döntő szót a választók mondják majd ki, amikor egy éles választási helyzethez közeledve maguk döntenek a szavazatkoncentráció mellett. Ennek a haszonélvezője az MSZP lehet, nála koncentrálódhatnak a kormányváltó voksok, ám csak abban az esetben, ha a szocialisták elutasítottsága csökken, amihez viszont társadalmi koalícióalkotásra, bizalomerősítő lépésekre volna szüksége a legnagyobb ellenzéki pártnak. Amennyiben a demokratikus ellenzéki erők képesek az együttműködésre, vagy a választók spontán kijelölik a váltópártot közülük, akkor a centrális erőteret felválthatja egy kettő plusz egyes szisztéma, amelyben a Fidesz és a demokratikus ellenzék küzd a győzelemért, a Jobbik pedig markáns, de kormányzásképtelen szereplője az egyfordulós választási küzdelemnek.

Mindazonáltal a kormánypárt nem várja tétlenül egy ilyen helyzet kialakulását. A centrális erőtér intézményi lába stabil, a kontroll és a kritika fórumait tudatosan visszaszorították az alkotmánybíróságtól az ombudsmanon át a médiáig. Az egyfordulós választás ellen lehet ellenzéki összefogással védekezni – sőt, ez a Fidesz ellen fordítható – az ördög azonban olyan részletekben lakik, mint az egyéni kerületek határmegvonása, a regisztráció, a határon túli magyarok voksai, meg a párt- és kampányfinanszírozás új szabályozása. Ésszerűen gondolkodó ellenzék számára mindez egyértelmű motivációt jelentene a szavazatmaximalizálásra, hiszen ezt az adminisztratív erődítményt csak úgy lehet bevenni – de úgy be lehet –, ha a Fidesz elleni demokratikus szavazatok mind egyesülnek.

V.

A Fidesz 2002-es választási vereségét sem kizárólag a szocialisták ügyes mozgósító stratégiája és a köteles beszéd okozta, hanem az is, hogy a kormány társadalompolitikája nem kedvezményezte a többséget. Ebből adódott, hogy az Orbán Viktor által a 2002-es ország-értékelésben emlegetett „rakétán” nem ült rajta a lakosság egésze, és ezzel az érintettek tisztában is voltak[xii]. Mivel pedig a kormány nem is ígért nekik semmit, ellene szavaztak.

Most is van politikai hatása annak, amit a Fidesz az országgal tesz, ezt bizonyítja a kormánypárt eddig is jelentős visszaesése. Az ellenzék felelősségét persze nem vállalhatja át a kormányoldal: a Fidesz legyőzésének, és politikája leváltásának mikéntjéről előbb-utóbb meg kell hozni a lehetőleg racionális döntéseket. Annál is inkább, mert egy új demokratikus politikai pólus létrehozása nem rutinfeladat. Egy szanaszét szaggatott, bizalom- és szolidaritáshiányos, sokrétű elégedetlenséggel terhelt társadalomban egy kormányképes demokratikus platform létrehozása, majd „eladása” a választóknak, nehéz, időigényes feladat.

Figyelembe kell majd venni azt is, hogy pusztán a Fidesz kritizálása azért nem lesz elegendő, mert a jelenlegi kormánypárt „csak” felnagyította és tovább rontotta azokat a problémákat, amelyek nélküle is léteztek. A Fidesz része az ország bajainak, de a bajokat nem a Fidesz hozta a fejünkre, itt vannak azok jó ideje. Húsz év múltán már érzékelhetnénk egy valódi szociális beruházási, társadalmi versenyképességi stratégia eredményeit – már ha lett volna valaha ilyen politikai stratégia.

Ahogyan Ferge Zsuzsa is utal rá: Magyarország annyira nem szegény, mint amekkora a szegénység Magyarországon. Egy szétesett, erőforrásait pazarló, energiáit lefojtó ország mindig a lehetőségei alatt fog teljesíteni. Lehet, hogy egy lehetőségei maximumát elérő Magyarország sem lépi át – úgymond – a Lajtát, de nem muszáj hátrálnunk Levédiáig.