A groteszk legszebb hagyományai folytatódnak, mikor az országgyűlés (lapzárta után) olyan alkotmánymódosítást fogad el, amely szerint az Alkotmánybíróság megállapíthatja a költségvetési tárgyú jogszabályok alkotmányellenességét, ám az alkotmányellenes jogszabályokat nem semmisítheti meg. E sajátos, és igazán „forradalmi” fejlemény ráirányítja a figyelmet a két legfontosabb ügyre: az alkotmányosságra és a költségvetésre.A történet jól ismert: a Fidesz-többség visszamenőleges hatállyal 98 százalékos adót vetett ki a közszférában kifizetett végkielégítések 2 millió forint feletti részére. A visszamenőleges adóztatás ismeretlen a jogállamokban, s ezen az sem segít, hogy a Fidesz a jó erkölcs fogalmát belevette az amúgy is szanaszét módosított Alkotmányba. Az Alkotmánybíróság októberben alkotmányellenesnek is minősítette a végkielégítésekről szóló jogszabályt, mire a Fidesz nevében Lázár János azzal válaszolt, hogy javasolta: a költségvetési ügyeket ne lehessen alkotmányossági normakontroll alá vetni. A kormánypártot váratlanul érte a javaslatát övező felháborodás – köztük a nem éppen eget rengető, de hírértékű ellenzéki demonstrációk –, ezért látszólag visszavonult. Így végül olyan esetekben megmarad az AB teljes hatásköre a költségvetési ügyek kapcsán, amelyekben valamely alapjog – a tulajdonjog nem! – sérül.
Némi problémát okoz, hogy az alapjogok érintettségét természetesen nem döntheti el más fórum, csakis maga az Alkotmánybíróság. További gond, amit a bevezetőben jeleztünk: másféle alkotmánysérelmet is kimondhat az Alkotmánybíróság, ám ez esetben nem semmisítheti meg a jogszabályt. Ez valóban egy új rendszer alapjainak lerakását jelenti, miként arról Orbán Viktor nagy kedvvel szokott beszélni, ugyanis 1989-ben az MSZMP szeretett volna viszonylag gyenge alkotmánybíróságot, de a Nemzeti Kerekasztal ellenzéki oldala ragaszkodott ahhoz, hogy az AB rendelkezzen a törvények megsemmisítésének jogával (Ripp, 2006: 461.). Az akkori ellenzéki szervezetek egyike, a Fidesz az, amely most az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítését határozta el és viszi végbe. Másrészt, biztosan károsan hat majd a jogbiztonságra, a jogrendszer legitimitására és tekintélyére, ha valóban előfordul, ami mostantól előfordulhat, hogy deklaráltan alkotmányellenes jogszabályoknak kell alávetnünk magunkat.
Miért van minderre szükség?
A végkielégítések apró cseppek a költségvetés tengerében. Az erről szóló törvény politikai motivációja leplezetlenné vált, mikor a Fidesz-többség nem volt hajlandó törvénybe iktatni a 2002-es végkielégítések megadóztatását is, és az érintett egykori kormánytagok meglehetős sértettséggel utasították el a rossz rendőrből hirtelen jó rendőrré átalakuló Lázár János kérését, hogy fizetnék vissza magánszorgalomból a nyolc évvel ezelőtti lelépési pénz 2 millió forint feletti részét (az összeghatár 3,5 millió forintra módosult, de a vezető posztok esetében maradt a kétmilliós limit). Szijjártó Péter például közölte, hogy a miniszterelnök mindig a törvényben leírtaknak megfelelően járt el, így a 2002-es végkielégítése kapcsán is ekképp cselekedett, s nem foglalkozott azzal a kicsinységgel, hogy hiszen mindenki a törvényben megállapított juttatását vette fel az ominózus jogszabály megállapítása előtt. Vagyis, a Fidesz az egykori kormány tagjait és a kormányhoz köthető tisztségviselőket kívánja büntetni. Ha emelkedetten közelítünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a Fidesz által egykor szorgalmazott vezetői pénzügyi felelősség visszamenőleges érvényesítéséről van szó. Ha kevésbé jóindulatúan közelítünk, akkor egyszerűen csak kicsinyes kellemetlenkedésről beszélhetünk. Az biztos, hogy a jogtalan végkielégítések visszaszerzésére lehetőséget nyújtottak (volna) az eddig is elérhető polgári peres utak.
A lényeg azonban tényleg nem ez. Az igazi csapásirány a nyugdíjrendszer átalakítása és talán a válságadók ügye. A nyugdíjrendszer kapcsán az Orbán-kormány a baloldali gondolkodástól nem idegen irányba indul: megszünteti a piaci pillér kötelező voltát. Ám ezt olyan módon teszi, hogy egyik pillanatról a másikra elvonja a magánnyugdíj-pénztárak tagdíjait, és nem rendelkezik arról, miként fogja ezért kárpótolni a pénztártagokat. A miniszterelnök közölte, hogy nem éri kár azokat, akik követik a pénzüket, és átlépnek a társadalombiztosítás rendszerébe (pontosabban: a járulékuk egészét ide kívánják befizetni a jövőben), ám arról nem mondott semmit, mi lesz azokkal, akik maradni szeretnének. Ez többek között azért lehet fontos, mert a kormány kiemelt célja a nagyarányú visszalépés – Matolcsy György egyenesen 90 százalékos átlépési arányt emleget. Nagyrészt arra épül a 2011-es költségvetés, hogy az átlépők jelentős vagyont hoznak magukkal, amelyből több mint 500 millió forintot folyó kiadásokra költene el a kabinet. Jelenleg nagyon úgy fest, hogy az átlépés fő ösztönzője nem a választási szabadság és az állami biztonság ígérete lesz, hanem az az alkotmányossággal nehezen összeegyeztethető sugalmazás, hogy aki követi a pénzét, azt nem éri veszteség, aki nem követi, azt meg éri.
Ha ezt a politikát meg lehetne támadni az Alkotmánybíróságon, s ott az erről szóló rendelkezést megsemmisítenék, akkor nincs az a válságadó, amely rendbe hozza a jövő évi büdzsét. Különösen, mert a különadók rendszerével is akadhatnak gondok, hiszen jól látható, hogy előbb jelölték ki az adóztatott cégek körét, majd ehhez szabták a jogszabályokat. Az Alkotmánybíróság diszkvalifikálásával a kormányt erről az oldalról immár nem fenyegeti veszély. Ha nincs AB-döntésre lehetőség, akkor legfeljebb nemzetközi fórumokhoz lehet fordulni; ezek hozhatnak a kabinet számára kínos döntéseket, de valószínűleg nem villámsebesen, így a 2011-es költségvetés ettől még talpon maradhat.
Megjegyezzük, az állam által kínált biztonság is kérdéses, nem csak a szabadság elvének érvényesülése. Ha ugyanis a tb-rendszerbe átlépők arra számítanak, hogy a magánpénztárban gyűjtött pénzüket a „nyugdíjtőzsde” helyett az állam odaadóan fogja őrizni: tévednek. Hiszen a kabinet maga mondja, hogy nem csak a tb nyugdíjalapjában tartott járulékot, hanem az áthozott vagyon egy részét is folyó kiadásokra (feltehetően az aktuális nyugdíjakra) kívánja költeni. Félreértés ne essék, az elvvel nincs baj. Folyó bevételekből folyó nyugdíjakat fizetni, ez a felosztó-kirovó rendszer alapja, amely ma is gond nélkül működhetne, ha sokkal többen lennének legális állásban Magyarországon. A kormány azonban nem ezt ígéri az átlépés kapcsán, hanem azt hogy: a) ha az emberek nem lépnek át, akkor nem biztos, hogy visszakapják a pénzüket, hiszen erről semmilyen szabályozás nincs, érdemes tehát inkább menni a pénz után, b) az állam jobban vigyáz majd az emberek neve mellett szereplő összegre. Ez azonban csak akkor lenne teljesen igaz, ha már léteznének a virtuális számlák a társadalombiztosításban. Ezek azonban egyelőre a virtuálisnál is virtuálisabbak: csak a fantázia területén léteznek. Persze, még létrejöhetnek, de akkor meg az lesz a kérdés, hogyan írja jóvá a számlákon a kabinet a 2011-ben elköltött pénzt. Hacsak nem virtuálisan.
Ettől kezdve már csak az a kérdés, legalább a gazdaságpolitikában megérte-e, hogy gondosan odébb tolták az alkotmányos szabályokat, s a költségvetés a kibővített mozgásteret kihasználva működőképes lesz-e. A nemzetgazdasági miniszter arra számít, hogy a gazdaság növekedése 2011-ben 3 százalékos, 2013-ban pedig már 5 százalék feletti lesz, valamint hogy az ígért egymillió új munkahelyből (pontosabban munkahely-többletből) a jelenlegi kormányzati ciklus végéig 400 ezer realizálódik. A Költségvetési Tanács elnöke a parlamentben is elmondta, hogy szerinte 2014-ig 100 ezerrel több munkahelyre lehet csak számítani, és a növekedési prognózist is indokolatlanul optimistának tartotta (s ezzel a véleményével koránt sincs egyedül). Jellemző a hangulatra, hogy Kopits György úgy érezte, önigazoló nemzeti színű életrajzot kellett elővezetnie (volt abban sportorvos felmenő, angolkisasszonyok iskolája, Klebelsberg Kunó), miután kimondta ezt a mondatot: „a kirajzolódó költségvetési politika egy kockázatos terv, amelynek esetleges sikertelensége tetemes károkkal járhat”.
Mindez azért is érdekes, mert a kormány jelentősen átrendezi az újraelosztás irányát. Az egykulcsos adórendszerrel egyértelműen a legmagasabb jövedelműek járnak jobban, amint a gyerekek után járó adókedvezmény is a magas keresetű és többgyerekes családoknál okoz majd elsősorban javulást; az egygyermekeseknél, és a többgyermekes alacsony jövedelműeknél szinte nem lesz változás (Scharle-Váradi, 2010). Emellett lesz gázáremelés és nyugdíjjárulék-emelés, így erősen kérdéses, hogy az adójóváírás csökkentését, majd megszüntetését, illetve az emelkedő megélhetési költségeket fedezi-e a minimálbér növekedése. A közszolgáltatások színvonala nem javul, mert az egészségügyre és oktatásra nem lesz több pénz, ellenben a közszférában tervezett létszámleépítés nyomán növekedni fog az álláskeresők száma és a szociális jövedelmek értéke csökken. A közmunkák ügyében talán elmozdulás történik az értelmes „értékteremtő” munkák felé, és sikerül létrehozni egy jobb rendszert, mint amilyen az Út a munkához volt. Ám ez a segélyezettek nagyobb kontrolljával fog járni, például ellenőrizni fogják, hogy rendesen kitakarítja-e a delikvens a háza udvarát – és ez sajnos nem vicc.
A kormány terve tehát végső soron az, hogy a hazai vállalkozások erőteljesebb támogatásával és a magasabb jövedelműek kedvezményezésével élénkítse a gazdaságot, amely aztán – a növekvő társadalmi különbségek ellenére – előre lendítheti az egész társadalmat, amennyiben „nem romlik a külső világ”, mint azt Matolcsy György is hozzátette. Túl azon, hogy ennél neoliberálisabb gondolat kevés van – márpedig a neoliberalizmus ellen valóságos keresztes hadjáratot hirdetett Orbán Viktor – ebből az következik, hogy ha a Kopits György által kockázatosnak minősített gazdasági és fiskális politikai terv nem válik valóra, akkor a kormány nem fogja tudni a társadalom nagyobb részének megmagyarázni, miért kellett a forrásokat felfelé csoportosítania. Ez már kemény politikai kérdés.
Érdemes azt is észrevenni, hogy az Orbán-kormány abban sem forradalmi, ahogyan az időt kezeli. Hogyan is szólnak az ígéretek? Előbb jönnek a szigorúság, a fiskális fegyelem, a bimbózó növekedés évei, majd aztán 2–3–4 év múlva a nagy növekedés, a felzárkózás, talán az euró, az emelkedő foglalkoztatottság. Ez az a „most két-három nehéz év jön, de aztán jobb lesz” logika, amellyel már jó harminc éve bűvöli az állampolgárokat az aktuális politikai vezetés. Legutóbb a Gyurcsány-kormány rajzolta fel ezt az ívet, majd aztán a két nehéz évre jött még kettő.
Mindezek alapján talán érthetőbbé válik Orbán Viktornak az a mostanában többször használt kitétele, miszerint a kormánynak egy éve van a nagy átalakítások beindítására. A legvalószínűbb, hogy Orbán jó előre igyekszik felkészíteni híveit: nem lesz vidám a 2011-es esztendő, ám ezt éljék meg úgy, hogy egy nagy átalakítási folyamat részesei, amely igényli a kitartásukat. 2011 végére pedig az is kiderülhet, tartható-e a most meghatározott irány. Így az egy évre vonatkozó miniszterelnöki utalás azt is jelentheti, hogy ha ez az egyévnyi utazás nem lesz sikeres, akkor nem halad tovább dacból vagy meggyőződésből ugyanezen az úton, inkább másikat keres majd. És nyilván meg fogja találni annak a módját, hogy bebizonyítsa: ő aztán mindig is azon az úton járt.

Hivatkozások

• Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon. 1987–1990. Budapest, 2006, Napvilág Kiadó.
• Scharle Ágota–Váradi Balázs: Vak vagy bátor? A Fidesz adócsomagjáról. Magyar Narancs, 2010. november 4.