Heldenplatz. A Hősök tere. (Összevethető a cím, indulatában is, Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regényével, illetve maga a szerző tette meg, részint budapesti 6. kerületi és még szélesebb tapasztalások révén, részint Thomas Bernhard művére utalva.) Most viszont itt van maga a híres és hírhedt mű, miáltal az egyre színvonalasabb magyar recepció még inkább bővül a 20. századi osztrák klasszikus alakja körül: ez a színrevitel, Tandori Dezső kiváló fordításában, megfelelő és fontos kiegészítés ehhez. Az 1988-as, a bécsi Burgtheater megnyitásának 100. évfordulójára rendelt darab, mondhatjuk így, monomániás monodráma, egy nagy Zeit- és Sprachstück. Bernhard egyik írói védjegye, hogy ostorozta hazája stupiditását, házmesteri mentalitását, szervilizmusát, gondolattalanságát, bambuló önszeretetét. Mi is odahallgathatunk éppenséggel.

A Heldenplatz két hosszú monológra épül. A házvezetőnő, Zittelné hosszú monológja az egyik, Szirtes Ági gondosan felépített, visszafogott érzelmi energiáktól sistergő alakításában, amiből megtudjuk, hogy gazdája, a neves professzor, Jozef Schuster milyen ember volt, mielőtt a megelőző napon kivetette magát a bécsi, Heldenplatzra nyíló lakásának ablakából. És az emlékfelidéző hozzávetőlegesen 35 perc alatt okadatolva magunk előtt látjuk, hogy pontosan miért is tette, és milyen emberszörnyeteg volt, sértődött, zárkózott, „hisztis”, és hogy olyan üldözési mániás, akit zsidó mivolta miatt valóban üldöztek is, egészen Oxfordig. Ahonnan visszatérnie Bécsbe eleve esztelenségnek bizonyult. A szobalány, Kiss Eszter külön sorsot ad néhány mondatával (megkonstruált gyerekkor, hiszékeny ragaszkodás a professzorhoz). Zittelné, az igazi bizalmas, a filozófusokat olvasó és angolul is tudó szívós kis házőrző-asszony elénk teríti szavakból, a kitisztított öltönyből és a sok-sok pár cipőből az elhunyt egész világát, a családi viszonyokat, a távollévőket. Pazar és nehéz színpadi jelenlét.

A darab orgonapontja elnyúlik: szintén egy félórányi monológ a temetés utáni családképbe illesztve a professzor szintén professzor bátyjának, Robertnek egyvégtében elmondott vélemény-áradata. Kloáka – nos, ez a haza megfelelője a filozófia idős tanára számára. Aki szeretve gyűlöli, gyűlölve szereti a Musikvereint, a Grabent, a Burgtheatert. Aki világállapottá növeszti a teljes osztrák idiotizmust és benne az ő öreges, körkörösen és elnyújtva kántált kritikáit. Direktbe, arculütésként nem tehető át egy az egyben mindaz, amit szándékosan torzan és szatirikusan írt meg Bernhard, és Bagossy László rendezése sem hangzik azonnali aláírásgyűjtésnek egy protestáló levélhez a mai közállapotok ijesztő hasonlóságai miatt. Ezt nem is tehetné, nem „agitprop” darabként nyúl értékes műhöz. A Heldenplatzon Hitlert éljenző osztrákok lármájának emléke az őrületbe és halálba kergeti Schuster professzor feleségét, öngyilkosságba őt magát. Itt nem tartunk, publicisztika-szinten sem megfogalmazható az áthallás: de a félelmek, a zsidógyűlölet emlékei tolulásának lehetősége önmagában riasztó. Nem csupán irodalom- és színháztörténeti tisztelet hív elő egy bemutatót – gondolati párhuzamok nélkül nincs gondolkodás a műről sem. Ebben a kettős, eltartott, elegáns előadásban és főként Máté Gábor briliáns alakformálásában tökéletes ez az eszmei-tapasztalati és gerontológiai indíttatású keveredés Robert Schusterben: amit ő csinál, az egyszerre tartalmazza a szívfájdító szeretet és „asszimilációs kultúra” minden érzelmi gyökérzetét, másfelől egy szószátyár és megakadó lemeztű-jellegű beszédmód karakterformáló jellegét. Egyébként az öngyilkos Josef lányai, Anna és Olga (közvetlen Csehov-reminiszcenciaként), ugyanígy repetitív módon beszélnek, szólamokat ismételgetnek – mint talán mindnyájan, öntudatlanul.

A középrészben különösen festői Antal Csaba díszlete, a Heldenplatzot makettként formáló térből a temető előtti nyílt térré váló hideg tavaszban kornyadozó, fázós Olga Rezes Judit karcsúsága és Pelsőczy Réka fekete, nagy napszemüveges kántáló és frusztrált nőalakja. A nyaraló, a vidéki Neuhaus Moszkva módjára tér vissza, mindenkinek megvan hozzá a saját viszonya, és körülbelül minden negyedik mondatban el is hangzik, mint markáns helyjelölés.

A harmadik rész zeneileg komponáltan foglalja össze, amit már tudunk. Megjelenik a halotti tornak szánt, a költözés, kiürítés állapotában lévő üres lakásban tartott utolsó vacsorán az eddig csak emlegetett, színésznőcskék körül forgolódó, léhának jellemzett fiú (Mészáros Béla) és végül a súlyosan traumatizált anya is. Csak már ő hallja, amit belülről hall, s ami megöli. Hatásos és megrendítő „asztali halála”. Szép előadás, vizuálisan is letisztult, zeneileg is hangszerelt. Valahogy mégis állókép benyomása erősebb, érzelemmentesen vélekedünk egy, közel negyedszázada felkorbácsoló műhöz.

Sok dicsérő szó hangzott el itthon és külföldön is (talán legkevesebb az egykori Jugoszláviában) írásművészetéről, és mai szemmel a méltatások aligha voltak megalapozatlanok: a délszláv prózának abba a varázslatos körében van az otthona neki is, ahol – a mesterként tisztelt, és az általa is legendával övezett – Ivo Andrič prózája található. Sokak véleménye szerint a Város a tükörben már-már kongeniális folytatása a Nobel-díjjal laudált Híd a Drinán című regénynek, minden Balkánról szó modern próza alfájának és ómegájának. Andrič tehát az előzmény. És Kovač tudatosan kapcsolódik hozzá; nem véletlen, hogy több esszéjében is kifejtette véleményét Andrič-ról, és Andrič (méltatlan) utókoráról. Ennek egyik gyöngyszeme az Andričot nem érdemlik című, a Győrött megjelenő irodalmi lapban, a Műhelyben publikált szöveg.

A Balkán végtelen gazdagságú és összetett világa nem csak hogy előtünedezik Kovačnak minden sorában, hanem írói világának érvényességére is ráüti a pecsétjét. Jelen van, abból szívja föl élményeit, éltető nedveit, a Balkán élményvilága, világélménye ennek a prózának az igazodási pontja. A Balkán-élmény világlátás egyben, és Kovač-látásának ereje is ebben van: az egymásba átcsúszó valóságsíkokban, ahol az álom, a mese, a fabula egyenrangú egymással, ahol a délszaki fényt és derűt a lelkek sötét háborgása szaggatja föl, ahol a titkok ígérik az igazi beteljesedést a szereplőknek, és múlt kútja olyan örvény, amely mindent és mindenkit magába szippant. Ahol nincs beteljesedés, ahol a halál is az élet egyik lehetséges formája, és értelmezése. Ahol mindenki megszállottja valaminek, ahol átok ül mindenkin, és mindenkinek a borzalom a hazája. Ahol a kínok háza, ott a Balkán. És mégis. Mennyire vágyott világ ez a saját írója számára. Ezer tükörcserép villódzik az Adria hullámairól visszaverődő vakító fényben, amely csak nem akar megfáradni! Ezernyi álomtöredék válik valósággá, amely hol elpusztítja, hol életre kelti a Kovač szereplőit. És mennyi együvé tartozás van ebben a világban, amelyben megváltók, koldusok és bolondok szövik – vagy szövi a történelem – a sorsuk fonalát, hogy boldoguljanak, vagy történetesen megtérjenek, ha már a sírgödör vár rájuk.

Kovač szinte mindent fortélyt ki- és megpróbál, hogy írói világa igazzá váljon. Ezért számtalan variációban írja körül az író feladatát és azt a teret, amelyet az író birtokolhat. Azt mondja többször is el, hogy az írónak az a dolga, hogy igazzá váljon, amit papírra vet. A valóság csak a fantázia segítségével meríthető ki, mert egyébként kimeríthetetlen, mert kimeríthetetlen az a valóság is, amit lát, amit megfigyel, ahová az (emberi) megértését és az (írói) bíztatását és bátorságát adja. Igyekszik tehát föltárni a Balkán milliónyi összesűrűsödött titkából annyit, amennyit tud, és szabadon engedett képzeletével kihámozni belőle azt az útravalót, amelyet szokásaival, bölcsességeivel, rútságával és szörnyűségeivel a világnak ez a szeglete nyújt saját fiának: „Maga a választás így lesz a te nyelved és stílusod, a te valóságszemléleted”—szólítja meg önmagát az Európai költésrohadás című fontos könyvében. Kovač mindent fölhasznál, ami csak a keze ügyébe akad: könyveinek lapjain az életet megmételyező hiedelmekről lehet olvasni és népszokásokról, levéltöredékeket idéz, feledésbe merült családi eseteteket, történeteket, rokonokról és ismerősökről. Gyermekkori emlékképek, álom- és fantáziatöredékek sorjáznak költői engedetlenséggel. Gyámoltalan hősök, és erős akaratú bukottak panoptikuma az ő univerzuma. És hozzá még a (magyar) fordításban is kicsillan az írói nyelv egyedisége, különös varázsa, mely a szakértő fordítói szerint összetéveszthetetlen más délszláv (szerb? horvát? bosnyák?) írókéval.

Az írói műhely másik nevezetes és szinte iskolát teremtő ars poeticaszerű vonásáról így vall Kovač: „Már irodalmi inaséveimben érdekelt a hulladék. Gyerekkoromban sokat szaglásztam a padláson. Az eltűnt idők rejtelmének vonzását éreztem mindenből, ami régi, avítt, dohos. A régi fényképek, szépen elrendezett albumok, családi iratok, levelek, elrongyolódott füzetek rám az irodalom varázsával hatottak. Mint valami megszállott gyűjtő, turkáltam az antikváriumokban meg bolhapiacokon. És így, a limlomban akadtam rá egy előadásra a káromkodásokról, mely tudományos szempontból nulla volt ugyan, ámde megoldotta az apa figuráját ebben a regényembe”. Ez a mű, a messze földön híres Malvina Trifkovič életrajza, melyben Kovač ezt a formálási elvet már tökéletesen birtokolta és sikerrel alkalmazta is. A tökéletes zártság, és az emberi lét könyörtelen lehatároltságának könyve is ez, mely egyszersmind az írói tömörítés iskolapéldája: úgy ragyognak még magyarul is Mirko Kovač mondatai, mint valami kristályok a lesötétített fényben.

A befejezetlen tragédiából nincs menekülés.

Amióta csak első könyve, a fölkavaró Bevezetés a másik életbe című, a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján a kezembe került, Mirko Kovač vonzásából, ha akarnám, sem tudnám kiszakítani magamat. Anélkül, hogy hozzá mérhetném magamat, akárcsak mint olvasói is, nem volna merszem. Karácsony táján, a havas decemberben történt Kanizsán, amikor az ünnepek előtt gyakran időztem a szülői házban. Valószínűleg az ő útmutatása nyomán kezdtem el emlékezni azokra az eseményekre, amelyek nem tudnak sohasem kitörlődni az emlékezetből. Ha valaki a szívére hallgat, akkor ezeket az emlékeket megőrzi a sírig, elraktározza őket, mert életének egyetlen későbbi tapasztalata sem bírhatja rá, hogy megváljon tőlük, vagy elszökjön előlük. Ezeknek emlékdarabocskáknak a hétköznapok őrlődései között nincs sok hasznuk, mégis a bűvkörükbe vonzanak bennünket, amikor egy-egy gyötrelmes óránkban életünk földi szövevényein gondolkodunk el. Mivel már egyszer megtörténtek és lerakódtak a lelkünk mélyén, az a jellemzőjük, hogy minden pillanatban készen állnak a visszatérésre, hogy ismét beavatkozzanak a sorsunkba. Az emlékezés az a ház, amely végleges otthonunkká válik, hogy megleljük a magunk útját.

Most is ez jutott az eszembe a Nives Koen rózsái című kötet tizenhat elbeszélésének olvasásakor, mely kétségkívül a térség egyik legnagyobb írójávé emeli őt.

(Napkút Kiadó, Budapest, 2012, Fordította: Borbály János.) 

Kínára figyelni kell – nem csak azért, mert sokszínű és érdekes ország, hanem azért is, mert a 21. században kétség kívül a „világ műhelye”. A következő évtizedekben – és már most is, egyre inkább –, ami Kínában történik és történni fog, az hatással lesz az egész világra. Mielőtt rátérnénk a kiállításra, érdemes egy kicsit arról beszélni, hogy milyen helyet foglal el a mai világban Kína, mert ez nagymértékben befolyásolja véleményünket mindenféle kínai terméket vagy alkotást illetően.

A kínai civilizáció, a kínai kultúra több ezer éves, az európaiakat jóval megelőzve találták fel többek között a papírt vagy a könyvnyomtatást. A kínai birodalom számára természetes módon Kína volt a világ közepe, és csak azért nem fedezték fel Európát – azt megelőzően, hogy Európa felfedezte Kínát –, mert nem voltak rá kíváncsiak. (Kurt Vonnegut Börleszk című negatív utópiájában Kína megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, de nem ellenséges szándékból, hanem pusztán azért, mert ott nem történik számukra semmi érdekes.)

Valójában a 19–20 század során nem Európa hódította meg Kínát, hanem a kapitalista rendszer terjeszkedett világméretűvé. A tőke folyamatos mozgásban van, állandóan vándorol iparágak és földrajzi régiók között a minél nagyobb haszon reményében. Az utóbbi évtizedekben a termelés egy jelentős része vándorol Kelet-Ázsiába, kiemelten Kínába. A termelés kihelyezését általában az olcsó munkaerővel indokolják – főleg azért, hogy elhitessék a kibocsátó országok dolgozóival, mennyire hasznos lenne a „nemzetgazdaság” számára béreik csökkentése. A tőkének érdekében áll, hogy a munkabérek különbözőek legyenek az egyes régiókban, mert szüksége van arra, hogy ezt is figyelembe véve tudjon mozogni a profit maximalizálásáért. De a keletre vándorlás egyik fő oka inkább az, hogy ott egy jelentősen bővülő felvevő piac van. Hatalmas, egyre többet fogyasztó tömegek koncentrálódnak, és az előállítás költségeit jelentősen csökkenti a minél nagyobb példányszám, a tömegtermelés is. A világot pedig elárasztják a Kínában gyártott termékek. Mindent Kínában gyártanak – ez az ember érzése, bármit is vásárol. Ugyanakkor a kínai termék a vacak, silány minőség szinonimája. E két megállapításból az következik, hogy egyre több gyenge minőségű árucikk kapható a boltokban, így könnyű elhitetni, hogy a kínaiak tehetnek az általános minőségromlásról. Csakhogy a helyzet ennél összetettebb: az életminőség általános és tömeges romlása alapvető jelenség az utóbbi években Európa-szerte. Lakókörnyezetünk pusztul, a gépjárműforgalom növekedésével párhuzamosan nő a zaj és a légszennyezés. Munkakörülményeink romlanak: nő a munkahelyi stressz, nő a munka intenzitása, nő a tőkének való kiszolgáltatottságunk. Emberi kapcsolataink pusztulnak, gyengülnek a közösségek, egyre fogy a szolidaritás. A fokozódó hajsza, a verseny megmérgezi kapcsolatainkat. A minket körülvevő tárgyi világ is pusztul. A számunkra megfizethető használati tárgyak minősége, tartóssága látványosan gyengül. A kapitalizmusban természetesen nem cél olcsó, tartós, jó minőségű termékek előállítása. Nem csak azért nem, mert a gyártóknak és kereskedőknek csak a folyamatos fogyasztás biztosítja a profitot. A kapitalizmus – és a korábbi árutermelő gazdasági rendszerek – alapja a használati érték és a csereérték elkülönülése. Az egyes termékeknél másodlagos, sőt teljesen elhanyagolható szempont, hogy milyen hasznossággal bírnak, kizárólag csereértékük számít, vagyis az, hogy mire lehet kicserélni. Ez határozza meg a gazdaság működését, ez a jelenlegi civilizáció alapja. Ez az oka szinte minden nyomorúságnak, ami a mai emberiséget sújtja, emiatt kell egész életünkben a puszta életben maradásért küszködnünk és küzdenünk.

A kapitalizmust – és így minket is – visszatérő rendszerességben súlyos válságok érik el. A válságok a túlnyomó többség életkörülményeinek romlásával majd – válságkezelésként – a termelőerők tömeges megsemmisítésével járnak. Európában jelenleg az életviszonyok rosszabbodása van napirenden, és ennek részeként szembesülünk egyre gyakrabban az érzéssel: „már megint rám sóztak valami vacakot!”

Tény, hogy Kína óriási ütemben modernizálódó régió, így ott minden csúcstechnológia megtalálható, tökéletes minőségű termékeket is gyártanak, habár való igaz, hogy a tömegtermék gyakran rossz minőségű.

A Szépművészeti Múzeum mindössze egy hónapig nyitva tartó kiállítására nem a silány minőség volt a jellemző. Ez akkor is így van, vagy esetleg annak ellenére így van, hogy a kiállítás a kínai művészeti igazgatás által készített válogatás, tehát olyan művek szerepeltek, melyek alkotói beilleszkedtek a politikai és művészeti rendszerbe, és akiknek a műveit átengedte – az amúgy vélhetően lazuló – cenzúra. 125 művész alkotását hozták el, a művészeti elit tagjainak műveit. A látogató általános benyomása az lehet, hogy a kortárs kínai festészet – volt néhány szobor is, de a festmények voltak többségben – sokszínű, sok technikát használ és magas színvonalú. Leginkább tusfestmények, olajképek és fametszetek szerepelnek, többnyire elképesztő kidolgozottsággal megalkotva.

A kiállítást három blokkba rendezték el, tematika alapján válogatva. Az első blokk – Az idő viszontagságai címmel – volt a legérdekesebb a jelenkori Kína viszonyait illetően, ezért arról írok legbővebben, de először nézzük a másik két blokkot. A második egység címe A természet költészete. A cím alapján tájképeket vár az ember, csakhogy a kínai művészetben a tájábrázolás – mely több mint ezer éves hagyományokra tekinthet vissza – sokkal inkább az ember és a természet kapcsolatának megragadását jelenti, mintsem egyszerű szemlélődést. Ízelítőt kapunk egy nagyon gazdag művészeti világból, az ábrázolási technikák hihetetlen sokszínűségéből. Itt nem volt két egyforma stílusú kép, kétségtelenül ez a részleg volt a kiállításon a legvirtuózabb. Tulajdonképpen mindegyik kép nagyon jó volt, nem lehet senkit sem kiemelni.

A harmadik egység címe: A sokszínűség gyönyörködtet. Ez volt a legkisebb részleg, mely csak felvillantotta, hogy a kortárs művészeti irányzatok, a legújabb stílusok jelen vannak Kínában is. Kiemelném Liu Renjie Lélegzetvétel című festményét, mely két fekvő, relaxáló női alakot ábrázol, bravúros perspektívából. Liang Yu Jel című képe egy mozdony részlete, hiperrealista ábrázolásban. Jia Düfei Szégyenkezés – opera előadóművészek című képe megdöbbentően erős színeivel kelt feltűnést, főleg azért, mert a rózsaszín árnyalatai dominálnak. Zhao Junshong Mutatványosok a hídon című képe pontosan ábrázolja a címben szereplő életképet, nagyon modern kép, a hagyományos tusfestészet technikájával.

Az első részleg legtöbb alkotása valamilyen módon az utóbbi évtizedek kínai történelmére utal. Sok képen megjelenik a hivatalos kultúrpolitika üzenete, a kínai nacionalizmus, melynek a több ezer éves kultúra a hivatkozási alapja. A leghangsúlyosabban a „kulturális forradalom” időszakának hagyatéka van jelen, tucatnyi művész kapcsolódik ahhoz a korszakhoz. A kulturális forradalmat nem könnyű definiálni. Lényegében Mao hatalmi harcai által kiprovokált forradalmi-kommunista irányultságú mozgalom volt, mely túllépett elindítóján, és közel került a tényleges forradalom kirobbantásához. Katonai hatalomátvétel vetett véget a mozgalomnak, majd Mao halála után a kommunista elképzelésekkel való végleges leszámolás irányzata kerekedett felül. (A témához lásd a legjobb magyar nyelvű összefoglalót: Balázs Gábor: Az igazi Mao. Egyenlítő, 2012/7–8.)

Liu Kongxi Ifjúkori krónika című képe aprólékosan kidolgozott portré egy fiatal lányról, akiről tudjuk, hogy diák volt, és a kulturális forradalom felszámolása során telepítették vidéki kényszermunkára. Nagyon hatásos kép Gao Xiaohun Miért? című alkotása, mely felfegyverzett vörös gárdista fiatalokat ábrázol. A kép címe minden bizonnyal nem költői kérdés, mert bár a kép 1978-ban készült, gyakori, hogy a kortársak nincsenek tisztában azzal, mi is történik körülöttük. Nagyon érdekes Wang Shaolun Xiaogang 1978. november 24. című képe. Nagyon jó kép, egy szobában tanácskozó csoport. Látszik, hogy valami titkos gyűlésről van szó, ha nem lenne tájékoztató szöveg, azt hihetnénk hogy, illegális kommunista csoport összejövetelét látjuk. Valójában egy illegális „ellenforradalmi” gyűlést látunk, a kommunába tömörített parasztok éppen arról egyeztetnek, hogy hogyan kezdik el újra titokban magántulajdonként használni a termőföldet. A helyzet tragikomikus, ezek a földművelők az életüket kockáztatják azért, hogy a köztulajdont újra a magántulajdon váltsa fel. Mivel szegényparasztokról van szó, ez nem a hajdani földbirtokosok összeesküvése, hanem valódi népi kezdeményezés – ami köré aztán az 1976-ban hatalomra került új irányzat valódi mítoszt épített fel: „A nép nem kér a „népi” kommunizmusból!”

Luo Zhongli Apa című portréja nagy méretével, fotószerűen realista ábrázolásával állítja meg a látogatót.

Helyenként keverednek a stílusok és technikák, több kép is európai stílusok nyomán született. Lin Sen Falvak című alkotása Bruegelt idézi, kicsit bumfordi figuráival, egyébként hatalmas kép, falusi forgatag, rengeteg kis életképpel. Chen Yiming Nemzedékünk című képe 1984-ben készült, de a 19. századi csoportképek hangulatát idézi. He Duoéing Ifjúkor című alkotásának témája szintén a vidéki száműzetés, egy lány portréja, aprólékosan kidolgozott kietlen, köves háttér előtt. Li Xiangqun A nagy úton haladunk című 2008-as Mao-bronzszobra elgondolkodtató. Mi lehetett az alkotó célja? A szobor Maója nem hősies, de az ábrázolás nem is ellenséges. Az biztos, hogy Kína nem a maói úton halad, de az is biztos, hogy hatalmas tömegek vannak, melyek szeretnének visszatérni arra az útra. A kiállítás plakátján szereplő képet Guang Tingbo festette 1981-ben, címe: Folyékony vas – verejték. Ránézésre egy edzőterem hangulatát idézi, verejtékező izmos testek. Majdhogynem szocreál képnek tűnik, de a részletek elárulják, nem a gyári munka dicsőítéséről van szó. Árulkodó a központi figura keze, mely fiatal kora ellenére olyan, mint egy idős emberé, repedezett, ráncos, tönkretette a kemény munka. Kiemelném még a viszonylag sok munkásábrázolás közül Dai Daquan Építők című 2006-os nagyméretű fametszetét, mely bravúros technikával elkészített, nagyon jó kép.

A kevés szobor egyike Li Xianhai Keserves út, közös tiszta forrás – az időskor harmóniája című 2009-es alkotása. A fából kifaragott idős házaspár ábrázolása nagyon megkapó, mélyen emberi.

Ez a kiállítás nagy élmény volt, annak ellenére, hogy a jelenkori feszültségekről, társadalmi problémákról nem sokat mutatott. Pedig a Kínából időnként akadozva érkező hírek rendszeresen heves megmozdulásokról, kőkemény eszközökkel folytatott osztályharcról számolnak be. Ugyanakkor Kína gazdasági befektetései révén egyre gyakrabban imperialista hódítóként is megjelenik, többek között Afrikában. Ez is azt mutatja, hogy nő Kína világpolitikai jelentősége. Ki tudja, lehet, hogy a következő évtizedekben – akár így, akár úgy, de – Kína lesz a meghatározó jelentőségű birodalom. Érdemes odafigyelni, mi történik Kínában!

A szerző történész

Egy parlamenti választási kampány minden országban élet-halál kérdése úgy a kormányzó pártnak, mind a kiebrudalásáért harcoló ellenzéknek. Csakhogy az „élet-halál” kérdést minden országban másképp tálalják a választók elé. Az Egyesült Államokban, például, egy eltaktikázott tévévita, egy nyeglén fogalmazott szociális reformintézkedés, egy elhibázott külpolitikai csapásvonal eldöntheti a szavazás végeredményét. Ellentétben Romániával, ahol politikai színezettől függetlenül, bármelyik jelölt-párt bármit mondhat, végül úgyis az nyer, aki a legtöbbet ígéri és a legnacionalistább húrokat pengeti meg a románok lelkében.

A bő két évtizede bejáratott módszerek a most december 9-re kiírt parlamenti választások kampányára sem cizellálódtak, az győz, aki a leghihetetlenebbet hazudja, és a legtöbb lapát trutymót hányja ellenfeleire. És, persze a magyarokra.

Eklektikus felállás

Romániában a klasszikus, mondjuk nyugat-európai értelemben vett pártideológiáknak semmi közük az általános választásokhoz, egyáltalán, a pártdoktrínákhoz, a szavazók voksolási szándékához. S habár az elmúlt bő két évtizedben több száz minipárt tűnt el a süllyesztőben, és gyakorlatilag kétpólusúra – jobboldal, baloldal – szűkült a politikai kínálat, ennek a két pólusnak igazából semmi köze az európai jobb- vagy baloldalhoz. Legalábbis ideológiailag, mert az Európa Parlamentben azért a magukra festett szín alapján választottak frakciót, de ez más kérdés. Ha pont ezt a magukra mázolt színt vesszük alapul, akkor december 9-én a baloldali és szimbólumként a piros rózsát használó Szociál-liberális Unió (USL) és az áprilisban megbukott jobboldali Demokrata-Liberális Párt (PDL) narancssárgáról fehérre átfestett pártja, az Igaz Románia Szövetség (ARD) feszül egymásnak. Természetesen, nem ideológiailag, mindkettejük egyetlen célja a totális hatalom megkaparintása igazságszolgáltatással, titkosszolgálatokkal, jegybankkal és sorolhatnánk. Azért neveztem eklektikusnak a felállást, mert a magát baloldalinak nevező

USL-koalíciónak, a valóban piros rózsás szociáldemokraták (PSD) mellett tagja a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Konzervatív Párt, de korábban beszippantottak egy „politikai asztaltársaságot” a parlamentben is, konkrétan a PDL-ből kivált elégedetleneket. S ha mélyen beleboncolunk a jobboldali ARD-be, akkor soraik között is találunk korábban a baloldalon ügyködőket. Vagyis a december 9-i választások esélylatolgatásakor fölösleges ideológiai irányvonalak után kapargatni.

A kampány rajtjakor aztán kiderült, hogy a két fő román párt választási szlogenjei üresek, hiányzanak a konkrét, belekapaszkodásra, később számonkérésre alkalmas ígéretek, üzenetek. Az USL-t vezető Victor Ponta kormányfő tényszerű program helyett most orbáni mintára szabadságharcba kezdett, fő szlogenjük az Erős Románia. További üzenetek a népnek: Büszke vagyok Romániára, A román népen kívül senki ne parancsoljon, Lekapcsolni Romániát az IMF-ről és az Európai Bizottságról, Büszke, méltóságteljes Romániát építünk, és még sorolhatnám. Az USL Egységes Romániát kiált, ami egyértelműen azt sugallja, hogy „meg kell szabadulni a külső ellenségtől”, az ARD viszont már árnyaltabb, ők az Európai Romániát szlogent tűzték ki. Mindezekkel párhuzamosan, az USL egyre sűrűbben szórja a nacionalizmus magvait, amelyek azonnal táptalajra lelnek az amúgy is befelé forduló, önmagukat a világ egyik legkiválóbb nemzetének tartó románok körében. A négy éve húzódó gazdasági válság megingatta a romániai lakosság hitét a liberális piacgazdaságban, a kapitalizmus válságkezelő erejében, így a köztévét és a magántévék egy jelentős, befolyásoló részét uraló USL harsány nacionalizmussal, szélsőséges populizmussal helyettesíti a kampányban a konkrét ígéreteket. A gazdasági fejezetet pedig igyekszenek eldadogni, nagy különbség nincs az USL és az ARD között. Mindketten az egységes adókulcs megőrzését ígérik, csupán az ARD vinné le a mostani 16-ról 12 százalékra az alacsonyabb jövedelműek számára.

A magyar féltégla

Az 1989-es romániai rendszerváltás óta először, 2012. december 9-én lóg majd alig látható vékony hajszálon a romániai magyarság parlamenti képviselete. Igaz, először fordul elő, hogy két magyar versenypárt ossza meg az amúgy is vészesen fogyó magyar szavazatokat. Hála a Fidesznek és erdélyi beosztottjának, Tőkés Lászlónak, sikerült ebben a térségben is meghonosítani az oszd meg és uralkodj elvet. Az udvarias megfogalmazások ellenére a Fidesz és az RMDSZ között semmiféle kapcsolat nincs, s azért mert néha valahol összefut Orbán Viktor és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, még nem jelenti a merev ellentétek lebontási szándékát. Az RMDSZ nem kér a budapesti útmutatásokból, a Fidesznek pedig mindenre bólogató erdélyi párt kellett az eszmék terjesztéséhez és a magyar közpénzek elosztásához, ezért gyúrták az RMDSZ konkurensévé az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP).

Az EMNP választási szlogenje, enyhén szólva is abszurd: a román választási törvényben homályosan megfogalmazott alternatív bejutási küszöbbe görcsösen belekapaszkodva 6:3-as feliratú plakátokkal árasztották el Erdélyt. Az alternatív küszöb egy bonyolult jogvita, lényege az elnyert szenátori, képviselői körzetek számán alapszik, de fölösleges ebbe mélyen beleszántani, mert amúgy is halva született dolog. Az EMNP viszont azt üzeni a 6:3-mal – a magyar focisikerre hajazva –, hogy két romániai magyar pártnak is van esélye a parlamentbe jutáshoz. Ami nonszensz, mert a bejutási küszöb öt százalék, az RMDSZ támogatottságát hat százalék körülire becsülik a közvélemény-kutatók, az EMNP pedig gyakorlatilag ködbe vész. Csak emlékeztetőül, a június helyhatósági választások kampányában az EMNP „100 ezer másként gondolkodó” erdélyi víziójával ijesztgetett, végül száz leadott magyar szavazatból 85-öt az RMDSZ vitt el. Ezért érthetetlen, miért gondolják, hogy most több százezren voksolnak rájuk a megosztottságtól amúgy is irtózó romániai magyarok. Nincs Romániában, Erdélyben annyi magyar szavazat, amely életbe ültetné az alternatív küszöböt, az EMNP pedig várhatóan egyetlen körzetet sem lesz képes megnyerni. Arra viszont megfelel a Toró T. Tibor vezette EMNP, hogy ellenjelölt állításával csökkentse az RMDSZ parlamenti székeit, és hogy a szórványmegyékből egyetlen magyar se kerüljön a törvényhozásba, még a visszaosztással sem. De Hargita, Kovászna és Maros megyékben is előfordulhat, hogy a megosztott voksok miatt a román jelölt viszi el a választókörzetet. Ugyanakkor minden esély megvan arra is, hogy a nacionalista román kampányüzenetek magas, akár 60 százalékot is megközelítő román részvételt eredményeznek, és így az RMDSZ nem lépi át az öt százalékos küszöböt. Az USL, a médiabohóc Dan Diaconescu vezette PP-DD, a szélsőséges pártok részvételre buzdítanak, hogy a magyarokat kiüssék a parlamentből, de már minisztériumi körlevelek is születtek a magyarok kiseprését szorgalmazva.

Sajnos az EMNP semmit sem tanult a helyhatósági választások kudarcából, és továbbra is „nemzeti minimumról”, autonómiáról, önrendelkezésről, a magyar nyelv hivatalossá tételéről ábrándozik a kampányában ahelyett, hogy reális, hétköznapi célokat tűzne ki. Mert nem a székelyföldi autonómia a romániai magyarság fő gondja, hanem többek között a 2013-ra a román pártok által szorgalmazott alkotmánymódosítás, az Európai Unió által megkövetelt közigazgatási reform, az új régiók megrajzolása, ellenkező esetben Bukarest elesik a régiós finanszírozásoktól.

Ha nem lesz magyar parlamenti képviselet – netalán kormányzati részvétel – akkor úgy rajzolják majd át a régiókat, hogy a Székelyföld szó szerint eltűnik azzal, hogy egyik felét a Kárpátokon túlra, másik felét Maros megyéhez ragasszák, s a magyarság részaránya ötven százalék alá zuhan.

Ezért aztán az EMNP „magyar féltéglája” a jelenlegi román belpolitikai helyzetben csak rombolja a magyar egységet. Amelyet végül mégsem sikerült intézményesíteni az RMDSZ, az EMNP és a Magyar Polgári Párt (MPP) között, mert igazából egyik fél sem akarta. Az RMDSZ saját zászlaja és programja alatt bárkit szívesen listára tett volna, az EMNP erről, természetesen hallani sem akart. Kövér László kegyeltje, az MPP a kampány előtt belső gondokkal küszködött, Szász Jenő lemondott, majd ahelyett, hogy a hozzá ideológiailag közel álló szintén jobboldali EMNP felé húzott volna, leült tárgyalni az RMDSZ-szel. Igaz, fölöslegesen.

A szórványmegyék parlamenti képviselőinek kibukása reális veszély, az EMNP pedig ezekben a megyékben is állított jelölteket, holott előfordulhat, hogy egy mandátum száz vokson áll vagy bukik. Egyébként érdekes, hogy Toró T. Tibor, az RMDSZ egykori Temes megyei képviselője Kovászna megyében indul egy szenátori mandátumért, holott neki kellett volna igazán bizonyítania, hogy az EMNP-nek nem csak szlogenekben számít minden magyar.

A győzelemnek nincs ára

Ezért a bő fél éve kormányzó USL-nak semmi sem drága a megkaparintott pozíciók választási győzelemmel megpecsételendő, teljes birtokba vételére. Tudják, hogy nyerni fognak, és kezükbe hull az igazságszolgáltatás, korrupcióellenes ügyészség, titkosszolgálatok, a fő kérdés, hogy milyen eredménnyel lépnek a dobogó tetejére. A közalkalmazottak kampányba vonásától a nyaklótlan közpénzszóráson át az ellenfelek megfélemlítéséig és a magyar kártya kijátszásáig az USL minden rendelkezésére álló fegyvert bevetett, miközben még a Traian Basescu államfő felfüggesztésére kiírt júniusi népszavazás illegalitásainak szálait sem varrta el. Persze, a köznép ezt nem is kívánja tőlük, az európai értékrendtől messze álló hétköznapi román hajlandó bármit elhinni a politikusoknak.

De nem is ez a december 9-i választás kulcskérdése, hanem, hogy mi lesz utána, ki, vagy kik irányítják Romániát. Az eredmény legnagyobb ismeretlenje, mennyivel nyer az USL és sikerül-e a győzelem után egybe tartania a három pártot, miközben a háttérben kibékíthetetlen ellentét lapul a szociáldemokrata–liberális–konzervatív trió vezetői között. Olyannyira, hogy kampányban a felek saját tévéikben letiltottak a képernyőről bizonyos koalíciós jelölteket. A felmérések szerint az USL 50 százalék fölötti eredményt ér el, az ARD 20 százalékot, és meglepetést várnak az elemzők a már említett PP-DD-től, amely a helyhatósági választásokon is aratott, igaz, nem ideológiai okokból. Tehát biztosra vehető, hogy az USL nem szerez kétharmadot, viszont például alkotmánymódosításhoz szüksége lesz rá a törvényhozásban. Hogy kit vesz be maga mellé a kormányba, függ az ellenzék szereplésétől. Az ARD-előd PDL-vel már megégette magát a 2008-as választások után és másfél évi civakodást követően szétestek, ám a román belpolitikában ez semmit sem jelent. Az RMDSZ van annyira tapasztalt, hogy az USL nagy öregjeivel a függönyök mögött jelenleg is normális viszonyt ápol, tehát ha másért nem, brüsszeli piros pontért az RMDSZ, amennyiben bejut a parlamentbe, számíthat a kormányzati részvételre. Ezt a feltevést támassza alá, hogy az USL májusi hatalomra jutását követően sem váltott le minden magyar intézményvezetőt, minisztériumi embert, például Király András maradhatott oktatási államtitkár.

És nem szabad figyelmen kívül hagyni Traian Basescu államfő szerepét. A nagy kombinátor, de főként machinátor hírében álló elnök ereje, hatalma óriási, s ezt Victor Ponta is tudja, aki októberben, novemberben többször is barátságos beszélgetésre érkezett az elnöki hivatalba, s mindkét fél elásta a fegyvereket. Lehet, Basescu egy USL-ARD koalíció alapjait sepregeti máris, tény viszont, ő már biztos tudja, mi lesz december 9. után. Pontának is fontos az államfő bizalma, mert Basescu jelöli ki az új miniszterelnököt – miután tárgyal az összes parlamenti párttal –, és úgy hírlik, az USL nem biztos, hogy őt akarja kormányfőnek.

Ezért rengeteg a kérdőjel a december 9 utáni forgatókönyvekkel kapcsolatban, s az sem kizárt, hogy a parlamenti pártok vagy az államfő, amennyiben nem teljesülnek álmaik, váratlan húzással rukkolnak elő, a végtelenbe tolva a belpolitikai bizonytalanságot Romániában. Amely már október-novemberben gazdasági bizonytalanságba fulladt, az országnak minden esélye megvan, hogy a recesszióból való kilábalás elért, apró eredményeit a politikai érdekharc széttiporja.

Dr. Kulcsár István 18 éven át volt Ráckeve első embere, 1989–1990-ben tanácselnöke, 1990–2006-ig polgármestere. Tősgyökeres ráckevei, apja a háború előtt a község csendőrparancsnoka volt. Így nem csak polgármesteri tapasztalataira, hanem személyes emlékeire, élményeire és véleményére is kíváncsi voltam.

Ráckevén neked van a legnagyobb közigazgatási tapasztalatod. Mit gondolsz a cigány-magyar együttélés állapotáról, esélyeiről?

- Kezdő polgármester voltam még, amikor bejött hozzám Pokolhegyről Kalmár Bandi bácsi, akit jól ismertem, mert a fiával együtt jártunk általános iskolába. Leültettem az öreget, aki egyszer csak sírva fakadt, és a következőket mondta, azt hiszem, szó szerint tudom idézni: Pista, a kommunizmusban tudtam, hogy nem szabad szidni az oroszokat meg a kommunistákat, s ha befogom a szám, akkor el tudom tartani a családomat, és nem kell félnem a tolvajoktól. Most már két éve demokrácia van, s tegnap lopták el az utolsó tyúkomat. Úgy fekszem le minden áldott este, hogy a kisbalta ott van az ágyam alatt. Mondd meg, mit csináljak?

Mit feleltél neki?

- Tudod, egy fiatal polgármester eleinte úgy érzi, a megválasztásakor megkapta a bölcsek kövét is, s ha támogatják, mindenre képes lehet. Ekkor, Kalmár Bandi bácsival szemben ülve csapott meg először a tehetetlenség érzésének szele. Tudtam, nincs igazi válaszom. Miként természetesen azt is, hogy ezek csupán a bácsi igazságai, aki a rendszerváltást tragédiaként élte át. Sok más igazság is van, s egy polgármesternek mindegyiket ismernie kell, és figyelembe vennie, akkor is, ha ezek harmóniába talán sosem hozhatók. Nekem mindig ez a történet jön elő, ha a cigánykérdés szóba kerül. Ekkor vált számomra kézzelfoghatóvá Illyés Gyula és más írók aggodalma, akik figyelmeztettek arra, hogy milyen kevés gyerek születik a magyar családokban, miközben a cigányság körében igen nagy a szaporulat. Nem azt kifogásolták, hogy sok cigánygyerek születik, hanem azt, hogy kevés magyar. A negyven–ötven év előtti jóslat mára valóság. A cigányság számaránya az országban is, Ráckevén is jelentősen megnőtt. Amivel nem az a probléma, hogy több lett a cigány, hanem az, hogy több lett az inaktív, segélyekre szoruló, perspektíva nélküli ember. Ezek akár cigányok, akár nem, nagy tehertételek minden társadalomban. A mindenkori magyar kormányok úgy ösztönözték egy etnikum növekedését, hogy nem gondoskodtak annak kulturális fejlődési lehetőségeiről. Nemzedékek nőnek fel egymás után úgy, hogy a családok nagy hányada nem tud kitörni a peremlétből, a putrikból, a cigánygyerekek közül sokan még mindig nem végzik el az általános iskolát, kevesen szereznek szakmát, így eleve hátrányos helyzetben lépnek be a munkaerőpiacra. Vagy belépni sem tudnak, s ami a legrosszabb: egy részük már nem is akar. Nem az asszimilációról beszélek, csak arról, hogy a közös emberi értékek, szabályok megtartása nélkül nem lehetséges az együttélés. Ezért sosem értettem egyet a pozitív diszkriminációval. Nálunk ez több kárt okozott, mint amennyi haszonnal járt. Ez az én tapasztalatom.

Én hiszek a pozitív diszkriminációban. Arisztotelész azt mondja, hogy egyenlőtlenekkel egyenlően bánni a legnagyobb igazságtalanság. Én is azt hiszem, annak kell többet segíteni, aki nagyobb bajban van. Annak kell mentőöv, aki fuldoklik. Aki tud úszni, annak nem kell. Ha ez a plusz mentőöv a pozitív diszkrimináció, akkor nehéz lenne igazságtalannak mondani, nem?

- Igen, de korántsem csak a cigányok fuldokolnak. Hogyan osztod el azt a kevés mentőövet, hogy ne légy igazságtalan?

Ne menjünk bele elméleti vitába, félek, nem sokra megyünk vele. Vannak-e gyerekkori emlékeid Pokolhegyről?

- Gyerekkoromban nem jártam soha Pokolhegyen, s az iskolában sem volt cigány osztálytársam. Apámtól hallottam néha ezt-azt, aki csendőrparancsnok volt Ráckevén főtörzsőrmesteri rangban, s hozzá tartozott Kiskunlacháza, Dömsöd, Szigetbecse, Lórév és Makád. Megjegyzem, ezt a munkát tíz-tizenkét fővel látta el a csendőrség, s ekkora létszámmal rendet lehetett tartani. Más világ volt. Lovas és gyalogos járőrök vigyázták a rendet, nagy tekintélyük volt. Pokolhegyen a cigányoknak volt vajdájuk, nevezték cigánybírónak is, ha valami gond volt, apám először hozzá fordult. A nem súlyos eseteket rájuk hagyta, intézzék el egymás között. A cigánybírót magam is többször láttam, Lajosnak hívták, üstfoltozással, lábosok javításával foglalkozott. Szikár, középtermetű, vékony arcú, sasorrú, mindig borostás ember volt, az a tipikus szép cigányfej. Tekintélyes embernek láttam gyerekként, akiről apámék egymás közt azt mondták: ez rendes cigány. Így aztán kialakult bennem, hogy van rendes cigány, és van nem rendes cigány. Emlékszem még egy Bali nevű igen magas férfira, aki híres tamburás volt. Nagy ünnepeken mindig eljött a társaival köszönteni, muzsikálni. Apám behívta és borral kínálta őket, ők játszottak egy kicsit, aztán mentek tovább. Mennyire megváltozott a világ! Ha most ideállítana egy zenész társaság, megmondom őszintén, aligha invitálnám őket. Akkor ez természetes volt.

Milyennek neveznéd azt a kapcsolatot mai szemmel?

- A cigánybíró és a csendőrparancsnok apám között egyértelműen függőségi viszony volt. Ez 1945 után megváltozott. Az ötvenes években egyáltalán nem volt ajánlatos egykori csendőrhöz járni. Baja is lehetett volna belőle. És mégis eljöttek minden évben ünnepet köszönteni, ahogy régen. Általánosságban szólva: cigány és nem cigány között a korszellemnek megfelelő természetes kapcsolat alakult ki. Nem egyenrangú, de akkor mindkét fél részéről természetesnek elfogadott.

Mit gondolsz, mi változott meg, mi romlott el?

- Azt látom, hogy a cigányok nem bíznak a magyarokban, s a magyarok sem a cigányokban. Szerintem ez elsősorban a politika bűne. A bizalomhiány másik oka, hogy nem ismerjük egymást eléggé. Nyilvánvalóan abban a „rendes-nem rendes” felosztásban is volt jócskán előítélet, de most egyre inkább a teljes elutasítás a jellemző. Bár ott van például Máté Jancsi, aki kiváló hegedűs, a Rajkózenekarban is játszott, jó ideje pedig Petre Bélánál muzsikál a Savoyai kastély éttermében. Most már szinte egyedül ő próbál zenélésből megélni itt a környéken. Őt például jól ismerem, s hegedűvel is, a nélkül is bármikor beengedném a lakásomba.

Többször említetted a rendszerváltást, mint valami cezúrát. Mondhatjuk, hogy amire valamennyien annyira vártunk, az a cigányság számára több rosszat hozott, mint jót?

- Ezt bízvást mondhatjuk, bár hozzá kell tenni, hogy a cigánykérdés sosem volt megoldott Magyarországon, ezt a deficitet évszázadok óta hordozzuk, és persze hordozzák ők is, hiszen a probléma közös, ha más-más oldalról másmilyennek látjuk is. Egyébként a rendszerváltás idején a problémák jóval kisebbek voltak. Egyrészt a munkahelyek nem egyik napról a másikra szűntek meg. Másrészt a gyerekek még kaptak jó mintát szüleiktől: dolgozni kell. Nem utolsó sorban sokkal kevesebben voltak. Ahogyan szűntek meg a munkahelyek, úgy nőttek a szociális problémák, s egyre több család jött segélyért, segítségért. Márpedig az ember – nemcsak a cigányember – természete az, hogy a kisebb ellenállás felé megy. Hamar fölismerték, hogy ha nincs munka és sok a gyerek, akkor a családi pótlékból, szociális segélyekből jobban – nem jól! – meg lehet élni, mint a meglehetősen reménytelen munkakereséssel. Ami, még ha sikerül is neki, többnyire csak nehéz, rosszul fizető munkát kaphat, részint az előítéletek, részint az előtanulmányok hiánya miatt. S lassan a „dolgozni kell” helyett a munkátlanság vált mintaértékké. Véleményem szerint ez a legnagyobb probléma. Ezt érti meg legnehezebben a pozitív diszkriminációt sürgetők csoportja, s erre játszik rá legtöbbször a média is. Pedig a probléma csak részben emberjogi és kisebbségjogi. Kevés cigánygyerek nevelkedik és nő fel úgy, hogy hisz abban: amire képes, azt el is érheti, s ha tanul, el tudja majd tartani magát és a családját. Ebben egész egyszerűen nem hisz. Innen van a gyakran tapasztalható céltalanság, vagy a rosszul megválasztott cél. Ha pedig ez a cél a dologtalan s egyben gondtalan élet, akkor ott gyakori hozzá való eszköz a bűnözés. Ez a képlet természetesen nem érvényesebb a pokolhegyiekre, de statisztikailag mégis kötődik Pokolhegyhez, mert ott él a legtöbb munkanélküli szegény, roma és nem roma egyaránt.

Gondolom, polgármesterként nemcsak Kalmár bácsi képében jelent meg számodra Pokolhegy, mint probléma.

- Először is, Pokolhegy, mint elnevezés, hivatalosan nem létezik. Amúgy természetesen a hely és problémái nagyon is valóságosak, s évtizedek, sőt századok alatt alakultak ki. Régen a cigányok, mint tudjuk, vándoroltak, egy-egy település közelében letáboroztak, s próbálták eladni munkaerejüket, vagy mesterségeik termékeit. Így jöttek ide is, több hullámban. Még a 20. század közepén is éltek félnomád családok Ráckeve déli határa mentén a Becsei erdőben, de akkor már volt Pokolhegyen, a homokdombokon tíz-húsz letelepedett család is. Ezeknek mind volt valamilyen mesterségük: vályogvetés, kosárfonás, teknővájás, üstfoltozás stb. Ezek a mesterségek idővel elveszítették gazdasági jelentőségüket. A szocializmusban a gyáripar és a téeszek még fölszívták ezt a – jobbára segédmunkára alkalmas – munkaerőt. Aztán jöttek a problémák… A második ciklusom közepe táján kezdtek el föltűnően növekedni a szociális kiadások, s velük párhuzamosan a bűnesetek. Elsősorban a jól megszervezett víkendház-feltörések, melyekben a „munkamegosztás” a földerítést, magát a betöréses lopást és az orgazdán keresztül való értékesítést jelentette. Ebben az időben volt az első komoly „pokolhegyi ügyem”. A főszereplője egy Péter nevű fiatalember volt, aki több ügyben is körözés alatt állt, és bujkált valahol. A Rendőrség kapott egy fülest, hogy a Péter most otthon tartózkodik. A rendőrök kimentek, körbevették a házat, de miközben próbálták kicsalogatni a házból, összegyűlt fél Pokolhegy furkósbotokkal fölszerelkezve. A rendőrök fölszólították őket távozásra, de hiába. Akkor leadtak egy riasztólövést, amire nagy zűrzavar keletkezett, és dulakodás tört ki a rendőrök meg a lakosság között. Közben ez a Péter kiszökött a házból, kereket oldott, a rendőrök nem tudták elfogni. Ebből aztán nagy ügy keletkezett, melyről Sipos István ezredes, városi rendőrkapitány engem is tájékoztatott. Így amikor jött hozzám Péter apja, anyja meg a megyei romaszervezet képviselője panaszt tenni a rendőrség ellen, már kellően képben voltam. Azt kérdeztem tőlük: miért is keresték a fiúkat? Azt felelték: azért, mert ráfogtak valamit. Én ezt a választ úgy látszik, nem respektáltam eléggé, mert összeszólalkoztunk, végül annyira reménytelenné vált a szóértés, hogy kitessékeltem őket az irodából. Ezt az esetet fölkapta a média, Solt Ottilia pedig fölszólalt a parlamentben, s idézte a rádiót, amely szerint Ráckevének „rasszista polgármestere” van. Javasolta, szálljon ki parlamenti bizottság, és vizsgálja ki ezt a skandalumot. A Belügyben akkor a kisebbségi osztály vezetője Popovics György volt, aki azt mondta, fölösleges ez a hercehurca a vizsgálóbizottsággal, ő ismer engem – valamilyen lórévi kötődése révén –, s én biztosan nem vagyok rasszista.

Mit tettél? Egy ilyen vádat, amilyen gyorsan rá lehet ragasztani egy emberre, olyan nehéz megszabadulni tőle.

- Jó néhány hónapig jártak még hozzám az újságírók, de akkor már tapasztaltabb voltam. Amikor kitették a magnójukat, kitettem én is. Ilyenkor az ember óvatossá válik, minden szavát meggondolja, s még az sem elég. Jobb, ha minden szavát bizonyítani is tudja, ha arra kerül a sor. Bár ez már az újságírót általában nem nagyon izgatja, neki most kell a szenzáció, bennem őt csak a rasszista érdekli, ha nem vagyok az, ide se jön. Ha viszont már itt van, fut a pénze után, muszáj belőlem rasszistát csinálnia, különben nincs cikk, s ő fölöslegesen utazott annyit. Hisztérikus hangulat kerekedett körülöttem, s láttam, a tények a legkevésbé sem számítanak, csak a vádaskodás, a hangzatos kijelentések. Emlékszem, egy délelőtt mentem valahova kocsival, s a rádióban Lakatos Menyhérttel, a kiváló íróval készült interjút hallgattam. Ezt mondta: kérem, a hagyományos cigány mesterségek megszűntek, a többségnek el kell döntenie, eltartják vagy likvidálják őket.

Megdöbbentő, nyilván szándékosan provokatív szavak.

- Valóban. Nehéz elfelejteni őket. Idéztem Lakatos szavait egy újságírónak, aki azt mondta, ezt egyszerűen nem hiszi el. Becsületére legyen mondva, utánanézett és fölhívott: igaza volt, polgármester úr.

Szép viszonválasz, hogy meghurcoltatásod után készült egy program, mely a Feladatterv a ráckevei roma kisebbség életkörülményeinek, helyzetének javítására címet viselte. Rokonszenves törekvések olvashatók benne, de nem lett belőle semmi. Miért nem?

- Először is, a tervezetnek nincs köze a meghurcoltatásomhoz. Azért készült, mert gyülekeztek a problémák, éreztem, hogy valamit kell csinálni. S minthogy korábban 21 évig a repülésben dolgoztam a Pestvidéki Gépgyárban, a rendszerszervezés a véremmé vált, így tudtam azt is, hogy az első lépés a problémaföltárás, vagyis a bajok keletkezésének, természetének föltérképezése. 2000 táján a kormány is nagy fölzárkóztatási programban gondolkodott, és ösztönözte az önkormányzatokat, készítsenek települési szinten is fölzárkóztatási terveket.

Hogyan ösztönözte?

- Többek közt úgy, hogy a pályázatokon való indulás feltételévé tette. Mi egy kicsit elébe mentünk az országos ügyeknek, részint mert éreztük, hogy muszáj cselekednünk, részint, hogy pályázatképesek legyünk.

Akkor viszont mi az oka, hogy végül még csak nem is tárgyalta a képviselő-testület?

- Több oka is volt. Az első az, hogy megmutattam a tervezetet a megyei szakértőknek, akik igen aggályosnak találtak bizonyos törekvéseket és megfogalmazásokat, s óva intettek attól, hogy a tervezetet ebben a formában testület elé vigyük.

Mik voltak a kifogások?

- Például azt javasolták, hogy a szociális segélyezésnél ne vizsgáljuk a vagyoni helyzetet és a munkához való hozzáállást, mert az kifogásolható. Az óvodába járást ösztönző rendszerről szóló résznél is szívták a fogukat, mondván: az ösztönzés megvonást is jelent, ha a gyerek nem jár óvodába, s akkor elvonunk a családtól valamit. Az életveszélyes, mondták. Ugyancsak tiltakoztak az ellen, hogy fölmérjük a roma kisebbség létszámát, s a születési adatok alapján előrejelzést készítsünk a természetes szaporulat várható alakulására. Mondván: ez kényes kérdés, nem szabad megcsinálni, minden ilyen diszkrimináció. Hiába kérdeztem: ha nem lehet fölmérni a jelenlegi helyzetet, hogyan tudjuk mérni majd az eredményeket? Hogyan tudjuk igazolni, mire költöttük az állami pénzeket és milyen hatékonysággal? Megmondom őszintén, én nem tartom diszkriminációnak, ha regisztráljuk például – külön – a cigánygyerekek óvodába, iskolába járását, illetve a hiányzásaikat, hiszen a mulasztások az ő körükben a leggyakoribbak, s a gyerekek fejlődése szempontjából körükben jár a legnagyobb hátránnyal az óvodai, iskolai szocializáció elmaradása. Ezek a hátrányok aztán idővel csak hatványozódnak. Annál a mondatnál pedig, amely arról szólt, hogy cigány származású pedagógust szeretnénk alkalmazni, akinek kiválasztásánál fontos szempont, hogy „a cigányok elfogadják, és képes legyen tudatuk átformálására” – fölkiáltott a tanácsadónk: Jézus Mária, ha ezt meglátja egy újságíró! Elismerem, rossz a megfogalmazás, de hát egy tervezetről volt szó, s nem igaz, hogy nem lehet megérteni, mi volt vele a szándék. Az életüket, mentalitásukat jobban ismerő és jobban megértő pedagógus talán hatékonyabban képes hatni a gyerekekre, s rajtuk keresztül a családokra, hogy változtassanak rossz szokásaikon, igen, változzon a tudatuk, higgyenek a tudás erejében, akarják gyermekeiket taníttatni, nekik jó példát mutatni abban, hogy dolgozni jó, mert csak a munka teheti önállóvá és öntudatossá az embert, s segíthet jobban élni.

Mit szóltak a tanácsadók a „közrend, közbiztonság” fejezethez?

- Ezt a helyi rendőri vezetőkkel beszéltük meg. Azt mondták, tudathasadásos állapotban vannak a rendőrök, mert egyfelől minden eligazításon azt sulykolják nekik, hogy az állampolgárt nem elrettenteni kell, hanem meggyőzni a jogkövető magatartásról. Ugyanakkor az is feladatuk, hogy aki például rendszám nélküli autót vezet, attól el kell azt kobozni. Ilyen körülmények között a gépjárműadó befizetésének ellenőrzése, ösztönzése – illúzió. Az ingatlanviszonyok, lakcím-bejelentkezések felmérésére azért lett volna szükség, mert nagyon sokan laknak Ráckevén, akik nincsenek bejelentve, és sokan vannak bejelentve, akik nem is laknak itt. Szerettük volna megtudni, ki van, ki nincs. Előfordul Pokolhegyen, hogy egy szobás lakásba 25-en vannak bejelentve. Ezt nem tiltotta semmilyen jogszabály. Nyilvánvaló tehát, hogy a lakcímnyilvántartás nem tükrözi a tényleges viszonyokat. Így bármit tervezünk, csak pontatlan, torz lehet a kiindulópontunk, s nemigen lehet más az eredmény sem. Szerettük volna azt is elérni, hogy közösen dolgozzuk ki a kisebbségi önkormányzatok és a városi önkormányzat közötti feladat- és hatáskörmegosztást – különös tekintettel a szociálpolitikára. Ezt nem vállalták. Sem a német kisebbségi önkormányzat vezetője, Kirchner Károly, sem a cigányé, id. Kun Pál nem írta alá az együttműködési megállapodást. Ugyanakkor benyújtották az igényeiket, mennyi állami támogatást szeretnének kapni. Mondtuk, rendben van, de készítsenek pénzügyi tervet, mire akarják költeni a támogatást, s az év végén számoljanak el. Ez lett volna az együttműködés formális alapja. Az állami finanszírozás a városi önkormányzaton keresztül történt, hozzánk jött a pénz, innen utaltuk át nekik, de aztán a pénz további sorsáról semmit sem tudtunk: sem azt, mire akarják költeni, sem azt, végül mire költötték. A megyénél azt mondták, nem utalhatjuk át, ha nem számolnak el vele. Viszont a fel nem használt célzott támogatást vissza kell utalni. Mi úgy döntöttünk a jegyzővel, Stáhly Istvánnal, hogy nem küldjük vissza pénzt, nehogy végleg elvesszen, hanem egy önkormányzati alszámlára tesszük, hogyha mégis hajlandóak tervet adni és elszámolni, akkor rögtön átutalhassuk. A két önkormányzat azonban följelentett bennünket, azzal, hogy „elloptuk a pénzüket”.

Legalábbis szabálytalanul tartották itt.

- Ez formálisan igaz, de amit tettünk, a följelentők érdekében tettük, mégis mi lettünk a „gyanúsítottak”. Hónapokig jártunk megalázó rendőri kihallgatásokra, bár azt kell mondanom, a rendőrök végül is korrektek voltak, lezárták az ügyet bűntett hiányában, csak szegény könyvelőnk, Háryné, Vera kapott ügyészi figyelmeztetést. Elgondolkodtam, hogy a „pozitív diszkriminációt” ki gyakorolhatja, mert a történtek szerint egy település polgármestere és jegyzője nem.

Ez aztán végképp elvette a kedveteket a folytatástól?

- Szó sincs róla. Ám a hivatali kifogásokon, jogvédelmi aggályokon és tiltakozásokon kívül voltak saját rossz tapasztalataink is. Még az első ciklusban támogattunk egy ígéretes tehetségű roma fiút, hogy el tudja végezni a szegedi tanárképző főiskolát. Több képviselő lemondott a havi illetményéről azért, hogy fedezzük a taníttatás költségeit. A cél az volt, amit később a tervezetben is megfogalmaztunk, hogy kinevelődjön a helyi roma értelmiség, amely példát mutat, vezeti a közösséget, és hatékonyabban tudja tanítani a roma fiatalokat. Ifjabb Kun Pál volt ez a fiatalember, akitől azt vártuk, hogy hazakerülve tanítson, s legyen meghatározó személyisége a kisebbségi önkormányzatnak. Elvégezte a főiskolát, vissza is jött, de csalódást okozott mindnyájunknak, az édesapjának is, aki akkor a cigány kisebbségi önkormányzat vezetője volt. Valószínűleg ő sem érezte jól magát, mert hamarosan elköltözött Ráckevéről. A másik nagy csalódásunk a még meglévő cigánytelepek felszámolása érdekében tett próbálkozásainkat követte. Mondok egy példát. Egyik munkatársamnak kezébe került egy hirdetés, mely arról szólt, hogy Hódmezővásárhelyen vályogvetőgépet csináltak. Ez fölkeltette az érdeklődésünket: jó lenne nekünk egy ilyen gép, olcsóbbá tenné az építkezést Pokolhegyen, s az épülő házak lakói így már az építőanyag-előállításban is részt vehetnének. Leveleztünk a vásárhelyiekkel, erősen győzködtek bennünket, hogy érdemes megvenni, 200 ezer forint a gép, nagyon egyszerű a működése, el sem igen lehet rontani. Megvettük, hazahoztuk, és nagy reményeket fűztünk hozzá. Csináltattunk egy típustervet: két szoba, konyhás házra, melynek beton az alapja, vályog a fala, cserép a teteje. Úgy képzeltük, hogy az alapozáshoz, falazáshoz, villanyszereléshez stb. mi adjuk a szakembereket, a családok a segédmunkát, a vályogot pedig vessék ők maguk, megkapják hozzá a gépet, mellyel egy nap 500–800 vályogot lehet kényelmesen megcsinálni. Úgy számoltunk, hogy évente három-négy házat tudunk így tető alá hozni.

Végül hány sikerült?

- Egy sem. Mert egyetlen jelentkező sem volt. Pedig hirdettük mindenféle módon, a Ráckevei Újságban és a roma önkormányzaton keresztül is. A vályogvetőkép évekig porosodott a városháza udvarán, végül eladtuk, anélkül hogy bárki is használta volna.

Mit gondolsz, mi lehetett az érdektelenség oka?

- Nem tudom. Pedig jóformán semmilyen önerő nem kellett volna hozzá, csak a szó szoros értelmében vett önerő, a fizikai munka. Ez elgondolkodtatott. Sokat töprengtem rajta, mi mit rontottunk el, s hogy vajon ők miért nem tettek egyetlen lépést sem, hogy tágasabb házakban, kulturáltabb körülmények között éljenek.

Valami csak megvalósult ebből a tervből, attól függetlenül, hogy nem lett belőle testületi határozat?

- Természetesen részeredményeket értünk el így is. Több pontja már korábban is élő gyakorlat volt. Rendszeresen tartottunk előadásokat felnőtteknek és gyerekeknek életmódról, higiénéről, egészségügyi témákról. Szerveztünk adományakciókat a lakosság körében, s voltak idősek, gyerekek ellátását segítő klubfoglalkozások, tanácsadások, nyáron életmódtáborok roma gyerekek részére. Folyamatos kapcsolatban voltunk a Munkaügyi Központtal és a CSÖSZ-szel, azaz a Csepel-sziget és Környéke Többcélú Önkormányzati Társulással, figyeltük a foglalkozatási pályázatokat és ösztönöztük, segítettük a pályázókat a pályázatok benyújtásában.

Milyen volt az együttműködésetek a cigány kisebbségi önkormányzattal?

- Az imént elmondtam, mi volt az alapvető problémánk. Most jobb a helyzet, Kovács Gyula lett az önkormányzat vezetője, aki igyekvő, gyakorlatias ember, s ami ugyancsak fontos: megfelelő presztízst és tekintélyt vívott ki magának, hallgatnak rá a romák, emellett tud közvetíteni a hivataloknál, és ha kell, a rendőrségnél is.

A meg nem valósult tervezet alaptörekvése láthatóan a roma integráció előmozdítása volt. Hiszel még az integráció sikerében?

- A sikerében, őszintén szólva, nem, de az elkerülhetetlenségében igen. Az integráció ugyanis nagyon tág és komplex fogalom. Nem szűkíthető le csupán az iskolai oktatásra. Beletartozik a fogmosástól a közösségi normák betartásáig rengeteg minden. Ezek csak együtt tudják előmozdítani az integrációt. Mely nem azonos azzal, hogy a jót lejjebb adom. Az oktatásban lefelé nivellálni nem szabad, bármilyen demokratikusnak látszik is. Azt hiszem, sem a szülők, sem a gyerekek nem értik igazán a helyzetet. Ez igaz a kisebbségre és a többségre egyaránt.

A jobboldali-konzervatív politikai tömörülés 2010-es földrengésszerű választási győzelme, Orbán Viktor második kormányalakítása, a Fidesz és a szélsőjobboldal mind jobban érzékelhető ideológiai–taktikai összjátéka s főleg a (mégoly sebezhető, de két évtizeden át működő) demokratikus jogállam fokozatos fölszámolása történelmi sokként érte a magyar társadalmat. Ez a brutális rendszerváltozás újult erővel vet föl két régi kérdést: van-e s ha igen, mit jelent „a baloldal kultúrája”, illetve hogy mi a viszony a baloldali politika és kultúra között.

A kérdés egyaránt releváns kultúrfilozófiailag és történetpolitikailag, de talán még izgalmasabb gyakorlati vonatkozásban. Az egyes régiók, államok baloldali, szocialista, szociáldemokrata pártjainak, civil mozgalmainak XXI. század eleji helyzete nap mint nap kikényszeríti a válaszokat. A tőkés világrendszer, a szaporodó globális problémák, a kontinenseken belüli és a közöttük feszülő szociális, ökológiai, életviteli egyenlőtlenségek fokozódása, egyáltalán a globalizáció szintén óriási kulturális kihívást jelent, főleg, ha a kultúra fogalmát tágan értelmezzük. Természetesen mindenütt a szociális, a politikai, az energia-, élelmiszer- és vízellátási stb. teendők a legégetőbbek, az elsődlegesek; többnyire ezek hatnak az etnikai és vallási konfliktusok, a nemzetközi terrorizmus mögött is. Mindazonáltal – a felvilágosodástól, Karl Marx, Lukács György elméletén át a frankfurti iskoláig, a tőkés emberierőforrás-elméletekig és a mai újbaloldalig –„mindenki” tudta és tudja: a kultúra nem csupán a társadalmi főfolyamatok együtthatója, kísérőjelensége, ember mivoltunk specifikuma, az egyetemességbe emelő műveltség vagy éppen a politikai küzdelem (uram bocsá’: az osztályharc) eszköze, hanem az emancipáció és a modernizáció elsődleges s közvetlen feltétele is. S természetesen alapja a kulturáltságnak is, nem utolsósorban a valódi demokráciától elválaszthatatlan politikai kultúrától. Az más kérdés, hogy a napi politikákban a baloldal él-e s ha igen, miként ezzel a felismeréssel.

Az ezekkel az összefüggésekkel foglalkozó friss nemzetközi és hazai kulturális diskurzusok egy részét figyelve az alábbiakban nem valamiféle új teória megalkotására vagy futurológiai előrejelzésekre, de nem is a baloldal számára ajánlható közvetlen művelődéspolitikai feladatok megnevezésére vállalkozom, hanem csupán néhány „kvázi-elméleti” reflexió s valamiféle konstrukciós jövőkép megfogalmazására. Teszem ezt annak tudatában, hogy a hazai kultúra tendenciái és konfliktusai: 1.) szervesen beágyazódnak az 1990 körüli többdimenziós világrendszer-változásba (az államszocializmus, a jóléti kapitalizmus, a nemzetközi katonai egyensúly megszűnése); 2.) szervesen összefüggnek a globalizáció új korszakának kultúraváltásával, a hálózatos–digitális–ikonikus fordulattal és 3.) erősen kiszolgáltatottak a 2008-ban kirobbant gazdasági-pénzügyi válság alatt és után gyökeresen átkódolt nemzetközi folyamatoknak. Mindemellett számos sajátossága is van a magyar helyzetnek, s elsősorban a mi felelősségünk megküzdeni velük.

Kulturális hiánygazdálkodás és ellenkultúra

A magyarországi helyzet, az MSZP bukásának és a jobboldal előretörésének okai között – túl ez utóbbi féktelen agresszivitásán, álságos populizmusán, nemzetmegosztó demagógiáján – a szociális deprivációval sújtott területek szélesedése, a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése, illetve az ezekre adott baloldali s „baloldali” válaszok erőtlensége mellett a baloldal kulturális gyengesége is szerepet játszott. Meglehetősen hangos e tünetek önkritikus elemzése. Erről is szól – sok, idézhető írás mellett – legutóbb a publicista Bruck András szenvedélyes esszéje és a gondolkodó-politikus, Lendvai Ildikó önkritikus reagálása.[1] Antal Attila – brit analógiát is idézve – már korábban szóvá tette a magyar baloldal kulturális hátországának gyengeségét, szembeállítva azt a jobboldal mégoly agresszív, de sajnos „hatékony” kultúrájával az intézmények, a médiarendszer, a hálózatépítés, a hagyományébresztés és –teremtés, illetve a szimbolikus politika színterein. „Erős társadalmi kultúra nélkül az európai baloldal nem tud felülkerekedni agóniáján – ezt, úgy tűnik, itthon is kezdik felismerni. A baloldali (tömeg)kultúra kiépítése tehát nem egy lehetőség a baloldal számára, hanem alapvető szükségszerűség”[2]

Csepeli György a politikai szimbólumok metafizikus övezetének baloldali kihasználatlanságát, illetve e terepnek a „nemzeti” jobboldal–szélsőjobboldal számára való átengedését bírálja. Tarthatjuk ártalmasnak, manipulatívnak a szimbolikus politika túldimenzionált eszközrendszerét, de az emberi civilizáció egyetlen periódusából sem iktatható ki, a modern, sőt „posztmodern” média- és információs társadalom világából pedig különösen nem. Az más kérdés: mi a tartalma, mekkora a humánus faktora e szimbolikus politizálásnak, s hogy a működtetett szimbólumok mennyire építenek valóságos társadalmi, történelmi értékekre, illetve mennyire hamisak, torzak, ahistorikusak. Vannak gondolkodók, akik szerint a demokratikus ellenzéknek, a baloldalnak nincs is szüksége szimbólumokra, mert azok eleve kockáztatják a hiteles, értelmi alapozású identitást.[3] Magam – minden kockázat ellenére – nem így látom. A baloldalra is vonatkoznia kell(ene) Csepeli állításának: „A politikai szimbólumok mással nem helyettesíthető eszközök arra, hogy a szélsőséges konfliktushelyzetet jelentésekkel népesítsék be, miáltal a »barát« és az »ellenség« arcot kap, s harc közöttük értelmet nyer.”[4] Ugyanakkor – teszem hozzá – nem csupán a konfliktushelyzeteknél „hasznos” a szimbolikus képek, emlékek, nevek, helyek, tárgyak, zenék stb. élményszerű és imprinting célú használata, hanem a kontinuus időszakokban, a hosszabb történelmi periódusokon átívelve is legitimek, s talán éppen ezen a téren a leggyengébb a magyar baloldal. Ennek okát a „túl sok” XX. századi rendszerváltásban, a baloldal kríziseiben, kényszerű és túlkompenzált diszkontinuitásaiban találhatjuk meg, ami azonban nem mentség a XXI. század elején. Különösen nem mentség akkor, ha a baloldal különböző erői, mozgalmai, szellemi törekvései valóban (s joggal!) igényt tartanak a nemzeti kultúrába való szerves integráltságra és emancipációs politikai törekvéseik eredményes érvényesítésére.

A legszigorúbban Ripp Zoltán fogalmazta meg a baloldali kultúra és szimbolikus politika erőtlenségének kritikáját: bár volt számos progresszív, européer kezdeményezése, általános tapasztalat „a megosztott MSZP kulturális üressége és gyávasága”. Az „ad hoc reagálásokból nem származhatott kulturális azonosulásra alkalmas arculat”, így az „arcátlan Fidesszel egy arctalan baloldal” áll szemben. Identitásképző kultúra és ideológia nélkül nem tud talpra állni a baloldal, pedig az egész orbáni rendszerfelfogással csakis átütő erejű politika és politikai kultúra veheti föl eséllyel a küzdelmet. A „fásult, megfélemlített, fragmentáltságát a körkörös viszolygással fenntartó” baloldalnak nem defenzív módon, nem egyszerűen a Horthy-reneszánsszal (mint a jobboldal szimbolikus politikájának egyik fő eszközével) szükséges önérzetes vitába szállni, hanem a nyílt ellenforradalmi rendszerváltás egészével. Ami kulturális kérdés is: a baloldal intellektuális, történelmi, szimbolikus, érzelmi és (bibói értelemben vett) politikai kultúrájának erején és innovativitásán múlik. „Nem sok esélye van a baloldalnak – érvel Ripp –, ha a mindennapi kritikán túl nem mutat fel ellenkultúrát és »ellenszimbolikát«. A Horthy-reneszánsz gyengesége, hogy a magyar nemzeti kultúra legnagyobbjai vonultathatók föl vele szemben. A jó hír az, hogy a horthyzmus felélesztése megakadályozható. A rossz hír az, hogy nem úgy akadályozható meg, ahogy ez most folyik.”[5]

Bármilyen jogosak is ezek az éles (többnyire önkritikus) elemzések, azért látnunk kell egy baloldali–liberális–demokratikus ellenkultúra éledezését is – például köztéri akciókban, versben, színházi rendezésekben, irodalmi publicisztikában, fotómontázsban, digitális művészetben; akár divatszerűen is. A „neten lógó” fiatalabb és idősebb korosztályok között elementáris hatása van a radikálisan társadalomkritikus montírozott gúnyképeknek, az ún. mémeknek.[6] Nem szeretnék senkit „kompromittálni”, de tény: az elmúlt másfél–két évtizedben s különösen 2-3 éve elszaporodtak a mindenféle tekintélyelvűséget, emberi aljasságot, másokat kiszolgáltatottságba taszító újrendiséget, gőgöt és nacionalizmust művészi erővel sújtó lírai és kisprózai remekművek is (a már eltávozott Orbán Ottótól kezdve Kemény Istvánig, Térey Jánostól Parti Nagy Lajosig, Erdős Virágtól Kántor Péterig;[7] illetve Esterházy Pétertől Háy Jánosig, Kácsor Zsolttól Grecsó Krisztiánig, a korántsem sem csak direkt politikai publicisztikát művelő Andrassew Ivántól Bächer Ivánig, Megyesi Gusztávtól Váncsa Istvánig). De sorolhatnám azokat a színházi produkciókat, rendezéseket (Alföldi Róberttől Mohácsi Jánosig, Máté Gábortól Pintér Béláig, Mácsai Páltól Rába Rolandig, Ascher Tamástól Bodó Viktorig, Zsótér Sándortól Csizmadia Tiborig, az újabban csak ritkán rendező Schilling Árpádtól Zsámbéki Gáborig), azokat a könnyű- és rockzenei koncerteket, hiphop- és rap-együtteseket (Ganxsta Zolee-tól az Akkezdet Phiaig, Beck Zolitól Geszti Péterig, Bródy Jánostól Dopemanig), azokat a félamatőr kiállításokat és internetes kompozíciókat, amelyek szintén sűrűn telítve vannak a mával. Illetve amelyeknek – a recepcióesztétika, a plurális olvasatok és kultuszok törvényszerűségei szerint – van, lehet frissen társadalomkritikus „mentálhigiéniai”, sőt politikai olvasatuk is. Nem vadonatúj s főleg nem esztétikumellenes ez a karakterük, hiszen a művészet örök – ha nem is minden alkotás számára „kötelező” – morális és társadalomkritikai küldetésében fogantak (akár öntudatlanul), de ilyen mennyiségben mégis szokatlan a feltűnésük. Érthető: az ellenállás kényszere és művészi innovációja annál erősebb, minél kevésbé működik a demokratikus politikai nyilvánosság (ez utóbbin, Habermas nyomán, korántsem csak a sajtó- és médianyilvánosságot értve). Ugyanakkor bármilyen ütős is ez a formálódó – plurális – baloldali ellenkultúra, illetve a vele párhuzamos demokratikus közírás, nem tudta, nem is fogja tudni fölszámolni a baloldali kultúra hendikepjét. S még kevésbé volt képes átvenni a kezdeményezést.

Fájdalmas tapasztalat, hogy a sztálinista és posztsztálinista államszocializmusok – nem egységesen totalitárius – évtizedeinek kanonizált „szocialista kultúrája” szinte detronizálta, sőt diszkvalifikálta magát a baloldali érték- és szimbólumkészletet is. Bumeráng-effektusként hatott. A baloldali szellemiségű irányzatok elleni kampányokért, már-már gettóba zárásáért, a teoretikus, a kulturális és a történeti szocializmushoz köthető minőségeknek, egyéniségeknek, társadalmi vívmányoknak és szimbólumoknak a nemzetből, a nemzeti identitásból és kultúrából való kirekesztéséért (szükségtelen ehelyütt a példákat sorolni) természetesen elsősorban az agresszív, sőt újabban kriminalizáló miépes, jobbikos és fideszes „nemzeti” propaganda a felelős. Ám nem vétlen benne a baloldal egyik-másik volt reprezentánsának a jobboldalra történt – tisztálkodó amnéziától, gerinctelen vezekléstől vagy túllihegő kompenzálástól kísért – átállása. Miként a liberális–demokratikus tábor egyes hangadóinak differenciálatlan „kommunistázása” sem. Ami az utóbbit illeti: az eredeti, az autentikus liberális és a baloldali világképnek, kultúrának pedig nem csupán a gyökerei közösek, hanem a szabadság–egyenlőség–testvériség szentháromságában fogant értéktartományuk is nagyrészt fedi egymást vagy legalább is folyamatosan „kommunikál” egymással. Ez akkor is tény, ha a kapitalizmushoz való viszony, az emancipáció értelmezése – és megannyi politikai ügy – vitát, netalán konfliktust jelent is közöttük. Ez a polarizáltság maga is hozzájárult a liberalizmus hazai meggyengüléséhez, miközben e birkózásból – nevető harmadikként – a jobboldal–szélsőjobb szimbolikus politikája és konzervatív-tekintélyelvű kultúrája került ki győztesen. A „liberalizmus” szitokszóvá züllesztésében ugyanakkor ludas a bezárkózó, avítt baloldaliság is, amely egyként riválisának tekintette a liberalizmust és a jobboldaliságot, némileg folytatva, újrajátszva az 1920–1930-as évek kommunista taktikájának polgárellenességét és a szociáldemokráciára aggatott „szociálfasizmus”-megbélyegzést. Ilyen előzmények és közelmúlt után nem is csoda, ha a baloldali kultúrafelfogás, illetve a szociális fogékonyságú művelődéspolitikai gyakorlat még mindig kisebbségi komplexusokban szenved. Akkor sem tudott igazán lábra kapni,[8] amikor a baloldali–liberális pártok kormánytényezők voltak.

A baloldali kultúrafelfogás virtuális konstrukciója

Nincs értelme szőrszálhasogató definíciós fejtegetésekbe kezdeni arról, hogy történelmileg és aktuálisan, nemzetközi vagy magyar vonatkozásban mit jelent a kultúra fogalma s hogy érvényes-e a baloldali kultúráé. Nem mintha haszontalanok lennének ezek a diskurzusok (hiszen a fogalomértelmezések tétje végső soron magának a „dolognak” az ontológiája, fenomenológiája és hermeneutikája), de az alábbiakban inkább egy körülírásra, egy logikai konstrukcióra teszek kísérletet. Sok minden tervezhető egy társadalom életében, a tervek egy részéből valóság is lehet, de a kultúrában aligha van helye a szigorú mérnöki projekteknek. Ez az életszféra – szerencsére – „ki van szolgáltatva” a spontán alakulásnak és az egyéni tehetségek kreativitásának, vagyis mindannak, amit a kultúra, a művészet szabadsága jelent. Azt tudjuk, hogy miben szenvedünk hiányt, hogy melyek az ország kulturális állapotának fő jellemzői, sőt hogy tételesen mire lenne szükség. Művelődéspolitikai intézkedéseket is lehet programozni, intézményeket tervszerűen létrehozni vagy éppen lerombolni (mostanság ez utóbbinak van divatja), de abszurd igény lenne egzakt módon rögzített paraméterekkel megelőlegezni a kulturális jövőt. Ehelyett csupán – vállalva a spekulativitás kockázatát is, kísérletként – egy virtuális építményt, egy elméleti-logikai konstrukciót vázolok föl; némi részleges rekonstrukciós munkával is és már meglévő mozaikok összerakásával, a kultúraelméleti paradigmák és a nemzetközi tapasztalatok hasznosításával.[9]

Kultúrafogalmunk tágasságától, jellegétől függően lehetséges megnevezni ebben a fiktív konstrukcióban a virtuális emeleteket, szektorokat, helyiségeket. A tágan vett kultúra egészét magát sorolhatjuk az emberi lét szimbolikus szférájába, de megtehetjük, hogy egymást metsző körökként vizualizáljuk őket, avagy csupán a kultúra egyik szegmensét tekintjük szimbolikusnak. Hankiss Elemér elavultnak, nevetségesnek mondja a kultúra magasra és alacsonyra való tagolását, helyette – ha egyáltalán beszélhetünk két kultúráról – ezt ajánlja: „van egy szimbolikus kultúra, művészek, kultúraszakértők stb., akik a szimbólumokat termelik: zenét, színházat, sakkot, játékot, internetes játékot, filmet. Ez a kultúra olyan szimbólumokat teremt, amelyek segítenek a megértésben, segítenek az embernek élni, szembenézni az élet problémáival, illetve a többieket elviselni, saját magát elviselni a szimbólumok segítségével. A másik a mindennapi kultúra, a viselkedéskultúra, amibe belejátszanak a szimbólumok, de azért nem feltétlenül szimbolikus benne minden. [...] A kultúrának a nem szimbolikus része vagy a kevésbé szimbolikus része legalább olyan fontos vagy fontosabb, mint a kifejezetten kifinomult, magas szintre kicsiszolt szimbólumoknak a rendszere.”[10] Vannak elméletírók, akik másként értelmezik a kultúra és a szimbólumrendszer viszonyát, de ez konstrukciós műveletem szempontjából nem kardinális kérdés.

1. Alapvető kérdés, hogy a kultúrákat, ezen belül a művészetet nem lehet fölosztani jobb- és baloldalira, ahogy ezt – a másik póluson – a mai jobboldal teszi. Igaz, ők a sajátjukat többnyire nem jobboldalinak, nem konzervatívnak nevezik, hanem nemzetiként deklarálják, ezzel kirekesztve a nemzetiből a hozzájuk képest másként gondolkodókat, gyakran éppen a hiteles minőséget. Természetesen voltak, vannak ideológiailag is motivált irányzatok, áramlatok, értékküzdelem, kollízió és kánonharc is folyik köztük. A művészi teremtés folyamatában mindig is szerepet játszottak s játszhatnak világnézeti, netalán politikai referenciák, ihletek is, de ezek egyrészt nem azonosíthatók a szerzők éppen aktuális meggyőződéseivel (erről szól az Engels és Lukács által emlegetett „a realizmus diadala”-paradigma), másrészt ezek a motivációk csakis a művészi erő, a „megalkotottság” révén lehetnek hiteles értékek. A humanista, demokratikus, baloldali világképekre ugyanakkor mégis csak jellemző egy sajátosan erős kulturális affinitás, illetve érdekeltség; hadd utaljak csak az ideologikus szocializmusfelfogástól, a marxizmustól igencsak távol álló Babits Mihály Baloldal és nyugatosság című híres esszéjére.[11]
2. Ha tehát pontosak akarunk lenni, akkor nem baloldali kultúráról, hanem a baloldal és a kultúra viszonyáról, baloldali kultúrafelfogásokról s természetesen demokratikus, liberális, baloldali művelődéspolitikákról érdemes beszélni. A baloldal kultúrája tehát nem valamiféle elkülönített, ideologikusan leszűkítve értelmezett baloldali kultúra, hanem egy tág, nyitott, sokszínűbb értékövezet és gyakorlat, amelynek a funkciója az, hogy társadalompolitikai értelemben „baloldali”. A modern civilizációk működésének és fejlődésének alapja a társadalom általános műveltsége, iskolázottsága, munkakultúrája, az egyes szociális rétegek, osztályok kulturális állapota, az egyenlőtlenségek természete és dinamikája. A mai Magyarországon – tudjuk – igen komoly gondok vannak a társadalom jelentős részének elemi szövegértésével (76%), a háztartások több mint a fele nem költ a kultúrára. A tankötelezettség felső korhatárának 18 évről 16-ra történt leszállítása, a szakképzés közismereti oldalának lebutítása, a közép- és felsőoktatás elitesítése még az eddiginél is súlyosabb kulturális (következésképpen társadalmi, életmódbeli) polarizáció veszélyét idézi elő. Semmilyen baloldali jövőkép nem tekinthet el ettől, annál is kevésbé, mivel a jobboldali ideológiai offenzívák, manipulációk, tudománytalan misztifikációk, szabadságellenes eszmék, alattvalói beidegződések terjedésének éppen ez a „kulturális” állapot az egyik fő táptalaja. S éppen ennek a „rendnek” a stabilizálása a „keresztény–nemzeti” ideológia, a konzervatív oktatás- és művelődéspolitika célja. Politikailag is elementáris feladata tehát a baloldalnak az általános műveltség, az iskolázottság, a felnőttképzés, az öntevékeny művelődés minden eszközzel elérhető tömeges fejlesztése, de persze a baloldali, a szocialista közszereplők jelentős részére is ráférne az alapos, korszerű és folyamatos képzés–önképzés.

Egy olyan országban, mediatizált tömegtársadalomban, ahol 2012–2014-ben éppen a szabad választás korlátozása van napirenden, ahol az ún. előzetes regisztráció gyakorlatilag a választójog 100 évvel ezelőtti, nem demokratikus modelljének, az „értelmi” (és részben vagyoni) cenzusnak a gyakorlati visszahozását jelenti, újra össze kell kapcsolni az oktatási-kulturális és a politikai jogokért folytatott küzdelmet. A XX. század eleje szociáldemokráciájának és baloldali radikalizmusának, Garami Ernő, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin és mások mellett Ady Endre erre irányuló harcainak, egyáltalán: a második reformnemzedék törekvéseinek kísérteties az aktualitása a XXI. század második évtizedében. A munkásotthonok, szakszervezeti önképző egyesületek, falusi olvasókörök, baloldali kulturális egyletek szívós és hatékony mozgalmaira szintén, mint élő örökségre – ha nem is nosztalgiával – kell visszatekintenünk.

Külön – és roppant nehéz – kérdés, hogy a baloldal kultúrájára és gyakorlati művelődéspolitikájára milyen kötelezettségeket ró közel négymilliónyi, riasztó szegénységben élő honfitársunk tragikus helyzete.[12] E tömegek sorsa alapvető tárgya a baloldal politikájának – ellenzékben és kormányzati pozícióban egyaránt, még akkor is, ha közvetlen megszólításuk a politikai (és ezen belül a választási) küzdelemben kevés reménnyel kecsegtet. A politika nem merülhet ki a diszkrimináció, a rasszizmus elítélésében, alapvetően munkahely-teremtési és szociálpolitikai célzatú kell, hogy legyen, de e rétegek tényleges baloldali elérésére csak markáns szociális hívószavakkal, reális ígéretekkel és persze a szimbolikus politika néhány populáris eszközével van esély. Legyünk őszinték: a kulturális tematizáció aligha játszhat komoly szerepet ebben. Ám ha a baloldal kultúrafelfogását és művelődéspolitikáját nem elsősorban a közvetlen politikai-választási érdekek felől nézzük, igenis háríthatatlanul jelentős feladatai vannak ezeknek a perifériára szorult, kultúra alatti rétegeknek a megmozdításában, szocializációjában és felemelkedésük ösztönzésében, ami döntő mértékben lokális iskoláztatási, művelődési, internet-szolgáltatási ügy. A kistelepülések, elszegényedett régiók népességének, a kiszolgáltatott roma közösségeknek, a munkanélküliek tömegeinek kulturális elérésére nem nagyon készült releváns baloldali program, miközben a jobboldali oktatás- és művelődéspolitika nyomán helyzetük további romlásával kell számolni. Miféle kulturális felemelésre van esély számukra, köztük az igen nagyszámú funkcionális analfabéta számára az olyan mai fideszes médiapolitika mellett, amelyik éppen nem a humánus, közösségi és önművelő attitűd megerősítésére, hanem a hamis illúziókat keltő celebvilág népszerűsítésére és a direkt kormánypropagandára fókuszál? Életszerűtlen aufklérizmus, lelkiismeret-furdalásos értelmiségi utópia megfogalmazni, hogy bizony szükség lenne számukra is valamilyen „könnyített” baloldali közművelődési, internetes és médiaajánlatra? A költői kérdésre adandó válasz gyanánt elsődlegesen az e rétegek érdekeltségét, sorsát, élményeit maximálisan figyelembe vevő és közérthető digitális, művészi, irodalmi, filmes kínálat szükségességére (ennek legalább részleges mecénálására) is gondolok, ideértve az – alább külön is szóba kerülő – populáris könnyűzenét.

Már József Attila is jól látta ezt a dilemmát, amikor egy, az 1930-as évek elejéről kéziratban maradt töredékében így fogalmazott: „Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, – tehát az irodalom, mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Így valamely irodalmi korszak megértéséhez feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység. Természetesen e két ellentétes tábornak egységként való összefüggését is folyamatosnak kell elgondolnunk, mert hiszen megfelelő történelmi átalakuláskor a nem olvasók csoportjaiból olvasók lesznek, akik az olvasóvá levés folyamata alatt egyszerre olvasóknak és nem olvasóknak tekinthetők.”[13]

Természetesen mindezek nem valamiféle vulgáris közérthetőséget, értékengedményességet és tematikai egyoldalúságot sugalmazok, csupán a figyelmet szeretném felhívni erre a szempontra is.

1. A baloldal kultúrájának „második emelete” a klasszikus humanista művészet és gondolkodás öröksége, illetve a gazdag kortárs alkotói kínálat. Az időben szükségképpen változik ennek az örökségnek és a mai művészi termésnek a recepciója, folyamatosan alakul az élő hagyomány, az értékek mindenkori olvasata, de ez nem mentség a „nemzetinek” hazudott historizálásokra, a kirekesztő jellegű új, átpolitizált kánonokra és a szélsőjobboldal örökségpusztító radikalizmusaira. Sajnos – számos okból – amúgy is erősödik a felvilágosodás humanista „projektjével” és a magas művészet katartikus társadalmi hatásával kapcsolatos szkepszis, pedig ez a hatalmas kulturális tradíció nélkülözhetetlen a XXI. században, sőt innovatív erejű, a baloldal számára pedig közvetlen üzenetértékkel is rendelkezik. Hadd utaljak csak az antik tragédiák, Shakespeare, Schiller, Dosztojevszkij, Gorkij, Shaw, Ady, Móricz, Kosztolányi, Thomas Mann, Franz Kafka s mások modern irodalmi, színházi, filmes földolgozásaira, újrafordításaira (2012 hazai szenzációja: James Joyce Ulyssese), remake-jeire, vagy éppen az egyetemes filmművészet nagy produkcióinak tömeges újrafelfedezésére. A kortárs világkultúra és magyar művészet népszerű remekműveinek felidézésébe bele sem kezdek, csak emlékeztetek pl. a dán, norvég, román, francia, mexikói film erős vonulataira vagy a nemrég elhunyt Nobel-díjas portugál José Saramago Jézus evangéliuma és Káin című, magyarul is megjelent regényeire. A modern baloldal kultúrája nem lehet meg a klasszikus értékek, a magyar tradíciók és az új minőségek kreatív tisztelete, a rájuk való hivatkozás, a belőlük is táplálkozó szimbolikus politizálás, a kulturális emlékezetbe bevésődött filmes, képzőművészeti, színházas, tévés képek, akusztikus idézetek folyamatos karbantartása, felmutatása nélkül.

A baloldali világkép, a vele kapcsolatos ideológiák, értékállítások – szemben a napjainkban sajnos divatos differenciálatlan kommunistázással, a marxizmus kiátkozásával – a múltban és a jelenben szervesen ráépülnek az emberi civilizáció progresszív hagyományaira, termékeny és plurális kontinuitására, sőt belőlük hajtanak ki. Talán illetlenség 2012 őszén az orosz forradalmárt és államférfit, a baloldalon is szenvedélyesen vitatott Lenint idézni, de tény: az egyik legélesebb kulturális polémiát 1920-ban ő a magukat a proletárkultúra radikális elkötelezettjeinek deklaráló szektás irodalmi és ideológus-csoportokkal vívta: „A marxizmus mint a forradalmi proletariátus ideológiája azáltal tett szert világtörténelmi jelentőségre, hogy a marxizmus korántsem vetette el a polgári korszak igen becses vívmányait, hanem ellenkezőleg, magáévá tette és feldolgozta mindazt, ami az emberi gondolkodás és kultúra több mint kétezer éves fejlődésében értékes volt.”[14] Hasonló következtetésre jutott a bolsevizmust már bíráló, a szociáldemokrácia felé – de szintén nem kritikátlanul – közeledő József Attila 1934-ben: „Az egész marxi bölcselet kérdésköre azonegy az emberi tudat alakulásának kérdéskörével. […] Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek »osztályöntudata« az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett, hogy az »osztályöntudat« a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki.”[15]

A kortárs magyar művészet értékkínálatának baloldali–liberális ihleteiről, metaforikus vagy nyílt politikai üzeneteiről már szóltam. Az egyik legtehetségesebb innovátor, Alföldi Róbert megfogalmazását idézem egy, a Nemzeti Színházzal kapcsolatos tudósításból: alkotóműhelye „reflektál a politikára, de a direkt politika nem kapott teret a munkában”.[16] Más színházakban akár teret is kap, s hiteles művészi erő esetén az is lehet maradandó érvényű, ahogy volt–van rá számos példa.

1. A baloldal kultúrájának, a magyar szellemiség progresszív felének – mint virtuális építménynek – nélkülözhetetlen „tere” az emancipációs–szocialista világkép és mozgalom saját értékkészlete, története, hagyománytudata, szimbólumrendszere is. Nem csak, nem elsősorban a napi küzdelmek históriai, intellektuális és érzelmi fedezete, szimbolikus politikája, képi, zenei, nyelvi, digitális eszközrendszere szempontjából fontos ez, bár igaz: „a profi politizálásra érzéketlen, azt részleteiben nem követő, a politikát valamilyen mitikus, népmesei sémákban érzékelő tömegek”^[17] jórészt csak a szimbolikus politizálással szólíthatók meg. Talpra állítandó tradíció ez „lételméletileg” és „identitásilag” is. A progresszív gondolatiságot, művészi és erkölcsi értékrendet kirekesztő tendenciákkal, a régi és új keletű történelemhamisításokkal (a Prohászka Ottokár- és Nyirő József-kultuszok, a rasszizmus és az antiszemitizmus mentegetése, a már nem is lappangó nyilas-rehabilitációk) szembeni védekezésnek akkor van (lesz) ereje és hitele, ha egy átfogó baloldali örökség-innovációhoz tud kapcsolódni. Van – a sztálinizmushoz és a hazai államszocializmushoz köthető – magyarázat arra, hogy miért nem tudja a magyar baloldal önfeledten énekelni az Internacionálét, hogy miért olyan bátortalan az elvtárs megszólítás használatában, hogy miért óvatoskodik a munkás- és parasztmozgalom kiemelkedő egyéniségeinek és a baloldal formátumos gondolkodóinak megidézésével. Magyarázat van, de mentség aligha. Arra pedig különösen nem, hogy a „hivatásos” baloldaliak, tisztelet a kivételeknek, jóformán alig ismerik saját elődjeiket, azok szellemi–politikai teljesítményét és egyikük-másikuk tévútjait. Hadd hivatkozzam a XX. század elejének – már idézett – második reformnemzedékére, avagy a szocialista és kommunista irányzatok olyan (egymással is ütköző) egyéniségeire, mint Mónus Illés, Justus Pál, Kassák Lajos, Demény Pál, Lukács György, Kéthly Anna, vagy uram bocsá’: Révai József és Marosán György.

Van-e szisztematikus örökségfeltárás és identitásképzés a baloldalon? Néhány szívós erőfeszítést, konferenciát és kiadványt, „megszállott” kutatót és írástudót kivéve (e tekintetben elsősorban a Földes György vezette Politikatörténeti Intézet érdemel méltatást): alig. József Attila születésének 100. évfordulóján, 2005-ben az intézményes baloldal akkor kormányon lévő képviselői szinte hallgattak arról, hogy ő úgy a nemzet költője, hogy egyúttal radikálisan szocialista is volt. A szocialista párt – székházának belső falaira kitett – történelmi arcképcsarnokából hiányzik (az egymással is vitatkozó) Kunfi Zsigmond és Lukács György, mondván: „mindketten népbiztosok voltak 1919-ben”. A „Kádár János vagy Nagy Imre”-vita is túldimenzionált, amit persze a jobboldal nagyon is élvez, hiszen ez is az ő malmukra hajtja a vizet. Mintha nem értené a baloldal, hogy a saját oldalán ugyan (helyesen) minden s mindenki vita tárgya lehet, hogy nem tévedhetetlen szentek és mágikus szobrok a képviselői, viszont mégis csak van küzdelmeiknek, a progresszív életműveknek, a szocialista mozgalomnak egy maradandó – a baloldal, sőt az egész nemzet számára történelmileg relevánsnak bizonyuló – értéktartománya és mondanivalója.

Riasztó látni, hogy a tágan értett baloldal különböző áramlatai, irányzatai között milyen kétségbeesett küzdelem folyik az egyre szűkösebb hagyatékért, hogy egymást lövik ki a történelmi örökségből, átengedve azt a hiénáknak. Minél vékonyabb a felvállalt tradíció, annál inkább vérszemet kap a kirekesztő jobboldal. Viszont minél szenvedélyesebb s egyúttal kritikusabb a tudatos baloldali hagyományrekonstrukció, annál önérzetesebb s eredményesebb lehet maga a mozgalom is. Nem lehet eredményes a szimbolikus politika viszonylag reális és szenvedélyes történelmi önismeret nélkül, de ez a történelmi önismeret – legalább is a baloldalon – nem hagiográfiát, hanem eleven értéktárat jelent. Sokféleképp lehet ezt az értéktárat be- és fölmutatni, újraújraértékelni; legutóbb Csepeli György is vállalkozott rá.[18] Lehet ezt tovább bővíteni, árnyalni, magam például ide sorolnám a magyar avantgárd legjavát, a Jászi Oszkár-féle polgári radikalizmust vagy éppen a – valóban – népfrontos kommunisták és a reformszocialisták, eurokommunisták számos szellemi-politikai törekvését is. Természetes, ha e hagyományrétegek, illetve „szóvivőik” között vita is van, ki-ki egyik vagy másik tradíció elsőbbsége mellett teheti le a voksát (Révész Sándor például a Kádár-kori demokratikus ellenzéket preferálja[19]), de az öngyilkos belső küzdelmet végre abba kellene hagyni.

Tudom, keveset érnek az efféle óhajok, főleg, hogy eközben a konzervativizmus, a jobboldali centrum és a szélsőjobboldal mind hatékonyabban egységesíti a maga politikai hagyományrendszerét és a ráépülő szimbolikus politikát. Különösen kifelé, a „liberális és kommunista” ellenséggel szemben mutat fel egylényegűséget a fekete–fehér, ördög–angyal polarizáltságú térben: egy, a „centrális erőtér” aktuálpolitikáját historizáló  történeti identitáskánont a Szent Korona-tantól kezdve az „örök magyar szabadságharc” és sérelmi politika különböző stációin át Trianonig, Wass Albertig s tovább.[20] Ezt a torz történelemszemléletet – miközben voltak, vannak banális-giccses s vannak emelkedettebb vizuális illusztrációi is[21] – az új Alaptörvény is kodifikálja, az oktatáspolitika pedig kötelező tanná emelheti. Holott – ahogy Aczél Endre fogalmaz így a Károlyi-szobor körüli botrány kapcsán – „Magyarországnak igenis van kitörölhetetlen, progresszív baloldali hagyománya, amely egy szép napon újjá fog éledni. Hogy megérjük-e, nem tudom. De Fukuyama is pórul járt, amikor »a történelem végének« meghirdetésével temetőbe küldött mindent, ami a bukott szocialista rendszerek fölött örökös győztesnek hitt liberális kapitalizmust megelőzte.”[22]

1. A baloldal „felépítendő” virtuális kultúrájának „előkelő” helyiségében lakozik a rockzenei kötőszövetű populáris kultúra is. Önálló tanulmányokat, sőt könyveket érdemelne ez a projekt – történelmi, jelen idejű és futurológiai vonatkozásban egyaránt. A többnyire arisztokratikusan elitközpontú vagy/és direkten ideológiai-politikai funkciójú baloldali esztétikák, művelődéspolitikák a populáris – avagy Vitányi Iván terminus technikusával: az ún. heteronóm vagy szórakoztató vagy középszintű – kultúra[23] iránti fogékonyság híján sem tudtak áttörni a szélesebb néptömegek felé. Közben generációk nőttek is fel élvezetében, s voltak meg-megújuló küzdelmek pl. a giccs és a könnyűzene fogalmi, illetve élményi szétválasztására, a rockzene s általában az ifjúsági kultúra, sőt egyes szubkultúrák, alternatív művészeti törekvések nemzeti emancipálására (illetve a nem műfaji, hanem a belső értékrendbeli különbségek hangsúlyozására). Mégis: sajnos máig furcsa szemérem jellemzi a baloldalnak a tömegkultúrához való viszonyát; korábban sokáig félt radikális üzeneteitől s olykor ma is inkább a giccset inkább tolerálja egyes rendezvényein. Említettem már néhány (talán önkényes) példát arra, hogy milyen sokhangú és erősödő a rockzenén belüli baloldali ellenkultúra; érdekes, hogy még Fidel Castro kubai egypártrendszere is tolerálta–tolerálja a társadalomkritikus raperek működését, ha másért nem, egyfajta „gőzkieresztésként”.[24] Nem elsősorban az egyes zenészek direkt politikai szerepvállalására gondolok, amellyel kapcsolatban amúgy is a jobboldal van előnyben, hanem a világképi, esztétikai hitelű művekre. A könnyűzenei kultúra javának beemelése (mert természetesen van erőtlen, gyenge, efemer hányada is) a baloldali szellemiség figyelmének körébe – anélkül, hogy átpolitizálnánk vagy összemosnánk az ún. magas kultúrával – nem elsősorban a fiatal nemzedék iránt teendő gesztus taktikai eszköze, hanem a kultúra immanens természetével is szervesen összefügg. Hadd utaljak egy hazánkban csekély visszhangot kiváltott izgalmas szakkönyvre, Shusterman munkájára, amely a pragmatikus filozófia gondolatrendszere jegyében – anélkül, hogy trónfosztaná a magas kultúrát – demokratikus, társadalomkritikai attitűdjük és szerepük révén esztétikai komolysággal elemzi és méltatja a populáris művészet több ágát és műfaját, mindenekelőtt a rapet.[25]

A tudós esztéta lényegi különbséget tesz a populáris művészet és az elektronikus tömegkultúra, illetve közönségeik között, bár természetesen az utóbbit is differenciáltan kell megítélni. A mai, ún. posztmodern és késő-modern médiakultúra[26] belső alakzatai, műfaji és „antropológiai” típusai között is érdemes differenciálnunk. Minden genetikai rokonság, felszínes dramaturgiai egybeesés mellett társadalomlélektanilag, az emberi humánumhoz való viszonyt tekintve – szerintem – döntő különbség van pl. a tehetségkutató, netalán sztárcsináló, de mégis csak esélyteremtő demokratikus-rekreációs szellemű versenyek és a „minden eladó” alattvalói-fogyasztói magatartását sugalló konzumkultúra, a valóságshow-k, celebműsorok modelljei között. A tömegkultúra, benne az X-faktor típusú műsorok pozitív, esélyteremtő szellemiségéről örvendetesen egyre több szó esik a hazai nyilvánosságban,[27] jóllehet nem kell – s úgy sem lehet – erőltetetten átpolitizálni a könnyűzene demokratikus érzületű alkotásait, műfajait, akcióit. A jobboldal és a szélsőjobb olykor egyenesen gyűlöletkeltő, agresszív, irredenta „nemzeti rockja” – amelyet tisztán zeneileg is joggal ér számos bírálat – egyfajta pótlékként is lett tíz- és százezrek mindennapi kenyerévé és italává. Ezzel az ideologikus szélsőjobboldali popkultúrával szemben is ki kell(ene) alakulnia – részben „megkonstruálás” segítségével – egy demokratikus, baloldali érzületű popkultúrának, érvel egy beszélgetésben az igazán nem poprajongó Radnóti Sándor.[28]

Külön is elemzendő lenne a gyermek- és ifjúsági kultúrák, a kulturális gyermek- és ifjúsági mozgalmak, illetve a baloldal viszonya. Miért nem tud ezek ügyében is a sarkára állni a demokratikus társadalom? Miért csak (vagy főleg) a különböző vallási felekezetek tudják megszólítani a gyerekeket és szüleiket, hogy a nyíltan jobboldali – gyakran napi politikai érdekből új, hazug mítoszokat teremtő, bornírt, álságos – „hagyományőrzés” példáira ne is utaljak? Meddig kell még vezekelni s a hinaus mit uns magatartásába bénulni? A tömegkultúra kapcsán ki kellene térni a baloldalnak a nemzeti és lokálpatrióta hagyományőrzés különböző (olykor attraktív, játékos) formáihoz, a magyar népdalokhoz és az ún. politikai tömegdalokhoz fűződő mai zavart viszonyára is. Ami az utóbbi műfajt, köztük a „régi” munkásmozgalmi indulókat, énekeket illeti: öncsonkító a tőlük való általános ódzkodás, még ha ez a feszélyezettség jogos lehet is némelyik, teljesen állampártivá, kincstárivá züllött egykori „sláger” esetében. A sokhangú zenei és – s itt nem részletezhető – képi tömegkultúra, akár fiatalos performance nélkül aligha támadhat föl a baloldal érzelmi és intellektuális vonzereje, üde szimbolikája és nemzedékileg nyitott identitása.

1. A baloldal kultúrafelfogása, a progresszió szimbolikus politikája nyelvi kérdés is. Az információs-hálózatos társadalmakban, a másodlagos szóbeliség, az ikonikus fordulat korszakában a képi, fogalmi, mediális közbeszédnek kitüntetett üzenetértéke, értékformáló és identitásteremtő szerepe van.[29] Nem mintha a nyelv maga egészében a politikai felépítmény része lenne (hogy egy „régi” kategóriarendszerre és a sztálinizmus idejére esett vitára emlékeztessek[30]), de a totális mediatizáció korában az egyes fogalmak, gondolatok, érzelmek nyelvi értelmezési kerete és konnotációs tere minden eszmei áramlat és mozgalom számára kiemelkedően fontos. Szavak, fogalmak tabusítása, jelentésük átprogramozása, másoknak a szómágia jegyében képzett valóságteremtő aktivizálása, a nyelvújítás és a nyelvteremtő irónia – mind-mind ott szerepel a nyelvpolitikák eszközkészletében (kutatási tárgyat kínálva a szociolingvisztika projektjei számára). Sűrűn tapasztalhatjuk ennek jeleit a jobboldal által dominált nyelvpolitikai erőtérben, a mindennapokban. a tömegközlekedési eszközökön, taxikban, egyáltalán: a hétköznapi fasizmus tüneteiként, a mai fideszes pártállami médiairányítás és a kormánypropaganda hallgatólagos vagy nyílt ösztönzésével. S tudjuk, a verbális erőszak milyen könnyen csap át a tettleges erőszakba. A demokratikus baloldallal nem az a nyelvpolitikai probléma, hogy nem él ugyanezekkel az eszközökkel, hogy sokkal kulturáltabb, szolidabb. Hanem az, hogy néhány szellemes, frivol – többnyire publicisztikai eredetű – nyelvi telitalálatot leszámítva ritkán, gyengén, illetve olykor kontraproduktív módon él a nyelvteremtő erővel, a beszédaktusok hatásos eszközeivel; többnyire inkább visszavonul vagy „hősiesen” áldozattá válik a nyelvi küzdőtéren.

Amennyire joggal teszik szóvá többen az antiszemita nyelvi értelmezési keretek fölszívódását a zsidósággal foglalkozó szaktörténetírásba (hogy milyen joggal, arra itt nem térek ki[31]), annyira elszomorító, hogy e liberális nyelvkritikusok közül néhányan viszont milyen magától értetődően, sőt felelőtlenül – a jobboldalt igazolva – használják a kommunizmus kifejezést a letűnt, megbukott államszocializmusokra. Lehet akár a legélesebben bírálni azokat a rendszereket, bűnt bűnre is halmozó valóságukat vagy képviselőiket, de az államszocializmus nem volt kommunizmus; az eszme propagandistái és hívői sem tartották (még) annak. Valójában egy, magát kommunistának deklaráló hatalmi elit által irányított zárt, diktatórikus politikai rendszer volt, fejlődési stádiumának hivatalos önelnevezése is a „fejlett szocializmus építésének” küszöbéig merészkedett. A „kommunizmus” igazából jövőkép, emancipációs világnézet és még sok minden volt s lehet, de – akaratlanul, nyelvkritikailag – elfogadni a jobboldali kommunistázást szintén a baloldali szimbolikus politika gyengeségére, önleszerelő sodródására vall.

A „Kelet” és „Nyugat” metaforikus szembeállításában sem helyes átvenni a jobboldal nyelvi-fogalmi játékát, még ha, velük vitatkozva, az ellenkező pólust képviseljük is. Teljesen jogos élesen bírálni, sőt elutasítani a „hanyatló Európával” szembeállított „keleti szél” Orbán Viktor-i ideologémáját, illetve az e mögött meghúzódó antidemokratikus, jogállambomlasztó gyakorlat szimbólumrendszerét. A „Kelet” és „Európa” ugyanis egyaránt voltak s lehetnek (ha nem is azonos pillanatban) a baloldal hívószavai, történelmi metaforái, de mélyebb és távlatosabb értelmezésben – Ady kompország-metaforájának (Ismeretlen Korvin-kódex margójára, 1905) újrahasznosításával is –, ám semmiképpen nem a fölényesen lekezelt „Kelet” rovására, illetve a „Nyugat” felsőbbrendűségének gőgjével. A magyar baloldal kulturális szimbólumrendszerében a Keletnek erősen pozitív, demokratikus konnotációi is vannak, elegendő csak utalni a népi baloldal 1930-as évekbeli élményvilágára. Vagy emlékeztetek a mára szinte elfeledett, dekanonizált Váci Mihály – ugyan publicisztikai retorikájú, kódolt szovjetlojalitást is sejtető, ám annak idején valóban – népszerű költeményére, az 1960-as évek eleji Kelet felőlre.[32] Fontos tehát, hogy az olykor szimbolikus erejű nyelvi elemek, toposzok és metaforák ne váljanak lebutított panellé a baloldali közbeszédben, de nem szégyen élni velük és általuk is nyomatékosítani a mondandót. Hogy működnek, arra példaként hadd idézzem József Attila hét–nyolc évtizeddel ezelőtti költői metaforáinak, folklorizálódott sorainak, poetizált szentenciáinak, profán bibliai szókészletté emelkedett képeinek – sajnos – kísérteties időszerűségét, „szimbolikus politikáját”: »háltak az uccán«, »ős patkány terjeszt kórt miköztünk«; »Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is.«

Ikon vagy szimbólum?

Lehetne még bővíteni a baloldal konstruált–rekonstruált kulturális építményét, emeleteket fölhúzni rá vagy mélygarázst építeni alája, új szobákat kialakítani benne, de a statika és a logikai szerkezet így is látható. Az építmény „szellemi” helyiségeit természetesen egy intézményi struktúra segítségével lehet „belakni”: a jelenleginél sokkal szélesebb körű öntevékeny, civil mozgalmi hálózattal, a kulturális, önképző egyesületek, saját iskolák, intellektuális vitakörök, lapok, folyóiratok, internetes közösségi oldalak, amatőr művészeti törekvések hálózatával. További kérdés: megkonstruált építményünk „stílusa” mennyiben egyetemes, mennyiben nemzeti érvényű s mennyiben jelent egy (közvetlen vagy közvetett) baloldali ellenkultúrát.  A kultúratudomány mindenesetre ad rá elméleti választ: nem önálló, nem elkülöníthető értékekről, hanem a kulturális értékek ott és akkor eltérő funkcióiról, a kultúra „összetevőinek” komplementer viszonyáról van szó. Jogos mindhárom szempont vizsgálata, s tény, hogy e funkciók műfajonként, alkotásonként, intézménytípusonként, koronként eltérő arányban működnek, de nem állíthatók szembe egymással, s főleg nem iktathatók ki a minőségi kultúrából. Igyekeztem tisztázni, hogy a baloldal kultúrája nem csak vagy nem elsősorban baloldali ihletésű ideológiai kultúra, de a nyíltabban közéleti mondanivalójú, értékes ellenkultúrát sem kell szemérmesen kezelni, netalán „mentegetni”. A múltbeli és a kortárs demokratikus-baloldali ellenkultúra esetében tehát vissza kell utasítani az ab ovo lesajnáló vagy önlefokozó minősítést: a (1.) radikális társadalmi, plebejus, szocialista ihletek, továbbá a (2.) nemzeti és az (3.) egyetemes értékelemek igazi, formátumos alkotás, művészi üzenet esetén – sorolhatnám a példákat – szerves és maradandó egységet alkotnak. Nem kell lebecsülni ugyanakkor a korlátozottabb recepciójú, döntően „alkalmi” törekvéseket sem: erős köznapi funkciójuk, a demokratikus identitást felhangosító szerepük, popularitásuk egyáltalán nem kultúrán kívüli.

A baloldali kulturális és szimbolikus politika önkritikus bírálatai (amelyekből idéztem néhányat) joggal teszik szóvá, hogy az eltúlzott és végletekig polarizált belső hagyományviták, a termékenyítő diskurzusok helyetti önpusztító ideológiai konfrontációk közepette – Lakner Zoltán megfogalmazásában – „a demokratikus oldal nehezen egymáshoz illeszthető elemekből összeálló identitása elsüllyedt a legutóbbi bő fél évtizedben. Közös pontként megmaradt a jobboldali szimbólumvilág elutasítása”. S ez felettébb kevés, annál is inkább, mivel „egy demokratikus identitás-koalícióban (hívjuk most így) demokratikus normák jelölnék ki a szabadságelvű hagyomány körét. Ezen belül korlátlan lehetőség nyílna az eltérő nézőpontok folytonos megvitatására”,[33] anélkül, hogy ezek a viták veszélyeztetnék a sokszínű, de markáns értékbázisú demokratikus kultúra és szimbolikus politika erejét, hatását, nemzeti legitimitását.

Sokféleképp elképzelhető és konstruálható meg a XXI. század eleji magyar progresszió kultúrája és – belőle is táplálkozó, illetve általa is realizálódó – szimbolikus politikája, de az bizonyos: nem a jobboldali–szélsőjobboldali kultúrharcos modell tükörszerű ellenpólusára van szükség. Figyelembe lehet venni ez utóbbi tanulságait, bizonyos eszközeit, de „életveszélyes” és kultúraellenes átvenni a nemzeti kultúrát kettészeletelő módszereit, ideologikus alakzatait – még ha az előjelek kicserélésével is. A kulturális modell, a szimbolikus politizálás mechanizmusa, forma- és eszközkészlete maga is tartalom: a baloldal kultúrája és a baloldali kultúrafelfogás nem csupán értékelveiben, tartalmában, az emancipáció, a szabadelvűség és a modernizáció hármasságában jelent gyökeresen más paradigmát, mint a jobboldalé, hanem az eszközökben, toleranciájában, befogadó természetében is. A tágan értett szimbolikus és kulturális politikák mindig is szerves, inherens oldalai az ún. nagypolitikáknak; nemcsak értékrendi, hanem funkcionális különbség is van közöttük. A tekintélyelvű, diktatórikus, reszakralizáló társadalmakban és ideológiákban a mindenkori egyházi vagy világi klérus által kodifikált, egyoldalú ikon dominál, egy szigorú kánon, amelyet csak imádni vagy ledönteni lehet (lásd erről Bitó László,[34] Gábor György[35] és Ripp Zoltán[36] írásait), vagy amelynek nevében másokat gyűlölni kell (ezt nevezik gyűlöletpolitikának). A demokratikus mozgalmaknak is szükségük van könnyen és maradandóan azonosítható szimbólumokra, képi, érzelmi, történelmi, emlékezetpolitikai kilátópontokra, olykor polemikus „jelszavakra”, stabil identitásképző jelképekre. De azok – a lényegi folytonosság mellett is – változó, alakuló, interaktív szimbolikus kultúrákra vallanak: a „kultúra” kreatív, azaz folyamatos kölcsönviszonyt s nem egyoldalú függést kifejező eredeti jelentése („cultura agri”), illetve a „szimbólum” goethei, hegeli, Lukács György-i felfogása nyomán. Azaz eleven belső mozgást, vitakészséget, oda–visszahatást feltételezve; humorra, iróniára, sőt öniróniára képesen. Tehát a magyar baloldal remélt szimbolikus és kulturális megújulása nem a kultikus ikonok, a hatalmi kánonok, a történelemhamisító–legendásító hitelvek és ellenségképek, hanem a dinamikus szimbólumok, a kreatív idézetek és az élő metaforák világát kell, hogy ígérje, ez lenne összhangban társadalompolitikai küldetésével is. S ez alkothatna képi, zenei, nyelvi, digitális, tömeglélektani és médiahátteret, feltöltekezési bázist – tehát hitelesítő hátországot – a napi politikában, a posztmodern média uralta tömegtársadalomban sem nélkülözhető baloldali propagandához, a mozgalom fílingjéhez, a párt(ok) imázsához, vezetőik megküzdött karizmájához.

Most már „csak” az a kérdés, hogy miben is áll a baloldali kultúrafelfogás karaktere, s egyáltalán: mi a baloldaliság társadalompolitikai és szellemi lényege. Nem mintha bárkinek is lenne s lehetne végérvényes felelete rá. A szocializmus „mint olyan” – a baloldal világnézeti, politikai megrendültsége, globális és helyi válságai, defenzívája, tekintély- és táborvesztése, az ellene folytatott agresszív propagandaháború ellenére – azért mégis csak él. Nem csak egy megbukott, lezárult politikai formációt értünk rajta. Hanem: egyrészt az évszázadok alatt kikristályosodó-átrendeződő humanista-emancipációs értékek rendszerét, másrészt az önkritikusan feldolgozott egyetemes és nemzeti történelmi tapasztalatokat, harmadrészt a sokszínű, eleven kulturális tradíciók kontinuitását is. A szocializmust – joggal vagy jogtalanul – pártok is viselik önelnevezésükben, több helyütt élő mozgalomnak számít vagy (újra) azzá akar válni; olykor társul progresszív, antiimperialista nemzeti ideológiákkal és radikális „felszabadítási” teológiákkal. A gazdasági világválság következményei Nyugat-Európában is százezreket képesek mozgósítani antikapitalista tömegtüntetésekre, némely politikai jósok vagy rajongók pedig már egyenesen a tőkés rendszer végéről vizionálnak, amelyben nagy adag s veszélyessé is válható önbecsapás is munkál. Hogy valójában milyen világtörténelmi stádiumban élünk, amihez képest definiálandó a baloldaliság jelentése, azt nehéz „benntartózkodva” meghatározni. Mindenesetre a mégoly radikális, de humanista baloldali ideológiák nem merészkednek (s ne is merészkedjenek!) odáig, hogy a kapitalizmus vélt vagy tényleges bukásáért a teljes emberi civilizáció vagy akár csak Európa összeomlását se tartsák túl magas árnak.

Utópia, jövőkép vagy stratégia?

Ezért sem mindegy: honnan, milyen távlat felől fogalmazódik meg az ún. kapitalizmuskritika. Mert a szocializmus, a baloldaliság s értelemszerűen a baloldali ellenkultúra ontológiailag – „puhább és keményebb” modelljeiben egyaránt – kapitalizmuskritika és emancipációs alternatívanyújtás, még ha nem is naptárilag lebontott szcenárió. Ám versenyben, sőt éles küzdelemben áll más kapitalizmuskritikákkal, tehát nem árt ébernek lennie, nehogy újabb öncsalások áldozatai legyünk. Sokféle baloldali, szocialista irányzat volt s van a világban s hazánkban is; gyakran egymással is vitában. Eltérnek a kapitalizmus-, illetve rendszerkritika természetének felfogásában, radikalizmusuk mértékében, a marxi filozófiai és ideológiai örökséghez való viszonyukban, az immár történelemmé fagyott államszocializmusok megítélésében, a jövő remélt gazdaságának és társadalmának fölvázolásában, a globalizáció eredendően „kapitalista” vagy pozitív lehetőségeket is felmutató „egyetemes” karakterének értelmezésében stb.[37] Minden különbség, ideológiai vita, sőt konfliktus fölött azonban mégis csak összetartja – egybe kell hogy ölelje – őket az emberi szabadság és a társadalmi szolidaritás együttes képviselete, az emancipáció és a modernizáció összekapcsolása. S talán egyiküktől sem idegen valamiféle demokratikus szocialista távlat igénye: egy, a piacgazdaságon belüli oppozíciós politikai erőé, vagy egy széles rendszerkritikai irányzaté, egy tág eszmeköré, esetleg egy remélt majdani posztkapitalista rendszeré. Éppen ez állítja szembe a baloldalt az ugyancsak – sőt harsányabb – antikapitalista jelszavakat hangoztató, de kirekesztő, szabadságkorlátozó, gyakran nacionalista (önmagát „nemzeti oldalként” fölmagasztosító) és rasszista jobboldallal, még ha olykor ,egybecsengenek is egyes követeléseik. Erről is „szól” – ez akár alapvető norma a számára! – a baloldal kultúrája, illetve a kultúra baloldali vonzereje, identitása.

A magyarországi baloldal múltjának és jelenének megítélésében, a jövőbeli forgatókönyvek megfogalmazásában több ponton másként gondolkodom, mint a radikális Tamás Gáspár Miklós, de a lényegben egyetértek vele: „Olyan baloldal még soha nem volt, amely ne az alsóbb néposztályok, a plebejusok oldalán állt volna, amely nem becsülte volna annyira az egyenlőséget, mint az egyéni szabadságot. A polgári baloldal – s ez az, amivel dolgunk van ma Magyarországon – nem egyértelműen antikapitalista, de mindig is a tőkeuralom korlátozására, megjuhászítására törekedett.” Ennek folyományaként is elengedhetetlen „az egyenlőség kultúrájának a kialakítása”[38] – s hogy továbbvigyem a gondolatot: a közoktatásban és a felsőoktatásban, a médianyilvánosságban és az internet-hozzáférésben egyaránt.

Miként a baloldali, a szocialista politikai ideológiának, a kultúrafelfogásnak szintén számos történeti és ideológiai típusa van; radikális-forradalmi, ortodox kommunista, etatista-bürokrata, avantgárd utópista és demokrata-reformer változatai egyaránt ismertek. A demokratikus baloldali paradigma elutasítja az ideologikus etatizmust, a művelődésben elsődlegesnek tartja a civil mozgalmi, illetve a közösségi önszerveződést. Ezzel együtt továbbra is hangsúlyosan állami feladatnak tartja a súlyos – társadalmi és regionális gyökerű – kulturális egyenlőtlenségek csökkentését, az egyéni mobilitás és a gazdasági-társadalmi modernizáció feltételeit jelentő szellemi „tőkeberuházást”, a nemzeti kultúra hagyományos intézményeinek, értékeinek a védelmét. A baloldali szemlélet a média- és művelődéspolitikában – legalább is elvileg és hosszabb távon – nemcsak a szabadságot és a pluralizmust, hanem az egész életen át tartó művelődésben való érdekeltség és a kulturális-digitális javakhoz való demokratikus hozzáférés intézményes ösztönzését is feltételezi. Az esélyegyenlőségért folytatandó küzdelmet állítva a középpontba, a baloldali kultúrafelfogás korrigálni igyekszik a kialakuló–berendezkedő–restaurálódó kapitalizmus ellentmondásait, egyoldalú piaci mechanizmusait, a technokrata–ökonomista–monetarista elit „kultúraellenességét”. S ha a politikai szisztéma – tetejében – még rendies–autokrata természetű is és egy álságosan „szabadságharcos” nacionalista ködbe van burkolva, az még inkább ellenállásra, gyökeres korrekcióra és főleg fiatalos kreativitásra kell, hogy késztesse a demokratikus baloldal kultúráját.

Vajon értelmiségi ábránd, doktriner forgatókönyv, röpiratszerű cselekvési program vagy utópia az a „kulturális épület”, amelyet – valóságos elemekből, de mégiscsak egy számítógépes tervezőasztalon – konstruáltam meg? Talán ez is, az is. A történelemben vannak olyan periódusok, amikor egy-egy értékrendnek és mozgalomnak – a megbecsülésre méltó, olykor hősies napi küzdelmeken, sikereken és vereségeken túl – viszonylag koherens pozitív utópiaként is újra és újra meg kell határoznia és föl kell mutatnia önmagát. A negatív utópiákkal, önbeteljesítő jóslatokkal egyébként is tele van a padlás. Bíznunk kell azonban egy reális stratégia megvalósíthatóságában is, s főleg dolgozni kell érte.

Az MSZP-nek ellenzékben és kormányzati szerepben – számos értékvédő és értékteremtő, demokratikus kezdeményezése, nagy formátumú egyénisége, tisztességes cselekvési kísérlete, megharcolt eredménye mellett – eddigi, 23 éves története során[39] nem nagyon volt erős, koncepciózus és főleg nem széles hatású kultúrafelfogása, szimbolikus identitáspolitikája és művelődéspolitikai gyakorlata. Többnyire felülírták ennek lehetőségét a „nagypolitikai”, illetve a szociális, a költségtakarékossági és a modernizációs teendők, a maradványelvű kultúrafinanszírozás rossz tradíciója és a gyakran sürgető kényszerek. Vitányi Iván[40] legutóbb így „agitált” A szociáldemokrácia jövője mellett: „a válság demokratikus megoldása csak akkor következhet be, ha egyenlő súlyt kap benne (1) a gazdaság szabad fejlődése és (2) a társadalom+kultúra egymást erősítő szabadsága, jóléte és biztonsága. Amihez erősebb állam kell, de annak erejét nem a hatalom autokratikus túltengése és nem a bürokrácia kiterjedtsége adja, hanem a demokrácia, vagyis a politikai szervezetnek és a civil társadalomnak a megértő kultúra közös alapján való együttműködése. […] Nem kell mindenben egyetérteni, de meg kell tudnunk mondani, hogy miben értünk egyet.”[41]

„Kulturális erőtlensége” ellenére a sok irányzatból, érdekcsoportból integrálódó, válságokkal birkózó, több pártból, szervezetből, műhelyből álló hazai demokratikus baloldal és benne az MSZP – fő értékelveivel, célkitűzéseivel, a kulturális esélyegyenlőséget elsődlegesnek tekintő programjával – azért mégis csak szinkronban van az egyetemes demokratikus normákkal. Ezeknek a – remélhetőleg talán egyre inkább együttműködő – mozgalmaknak, pártoknak a világképe, infrastruktúrája keretet biztosíthatna egy jelentős, szociális érzékenységű, esetenként nyíltan szolidaritáselvű kulturális innovációra is, csak végre akarni és tenni kellene. Nem minden pénzkérdés. „Annak a nemzetnek van jövője, amely folytonosan újrateremti, újragondolja kultúráját, amely nem bezárkózik, hanem megmutatja magát a világnak, amely tudomást vesz mások szempontjairól. Ez statikusság helyett frissességet és mozgékonyságot igényel – a sokat emlegetett magyar kreativitást, ha már annyira emlegetik. […] Igazi változás azonban csak abban az esetben állhatna be, ha Magyarország kinőné a múltját, sokkal többet gondolkodna a jelenén meg a jövőjén, és ha elköteleződne saját szabadságelvű hagyományai mellett.”[42] A baloldali világkép eredendően kreatív és rendszerkritikus, tehát kultúrájára, kulturális orientációjára különösen igaz ez az igény. Ettől is függ társadalmi és mozgalmi megújulása, Antal Attila kifejezéseit idézve: ideológiai vérfrissülése és párbajképessége. „Fel kell éleszteni a legjobb hagyományokat az elméleti önkritikára való képesség területén; […] ki kell dolgoznia saját »történetét«, amely egyszerre jelenti, hogy szembenézett múltjával és vannak történelmi hagyományai, van narratívája a jelenről és stratégiája a jövőre nézve.”[43]

Nem lehet nem idéznem a több mint száz éves Ady-esszé, a komp-ország metaforája kapcsán már említett Ismeretlen Korvin-kódex margójára felrázó, a baloldali innovációra is kötelezettségeket rovó sorait: „Ha száz évekkel hátrább cammogunk, és csak cammogunk, és újat nem tudunk adni, hacsak nem antikulturálisat, mi lesz velünk? Nem elég, ha vannak Apáczai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen fel a víz egy méternyire sem.”[44]

E tanulmány szerzőjének 2000 utáni kísérletei a baloldali kultúra- és médiafelfogás bemutatására és elemzésére, amelyekre a fenti dolgozat egyes pontjain külön nem is hivatkozik: Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájának történetéhez. In: Művelődéstörténeti szöveggyűjtemény II. Válogatás a magyar művelődés 1945 és 1990 közötti történetének dokumentumaiból. (Két kötetben.) Szerk.: Agárdi Péter. Pécs, 2000, újabb kiadások is. II. kötet 711-744. p.; Kultúra, média és hatalom 2001-ben, avagy az ország négy részre szakadása. In: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2001-ről. Bp., Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, 2002. I. kötet 468–479. p.; Kunfi Zsigmond. Bp., Új Mandátum, 2001.; Alkalmi írás a szocializmus állásáról. Eszmélet 55. sz., 2002. ősz, 4-24. p.; Pamflet? Röpirat? Kiáltvány? Program? „Stílustani” reflexiók Gyurcsány Ferenc „Merjünk baloldalinak lenni” című írásához. Egyenlítő 2004. 2. sz. (április) 31-33. p.; József Attila és a szocializmus − művelődéstörténeti megközelítésben; valamint A  kultúra mint a szociáldemokrácia posztulátuma. In: Agárdi Péter: „…A multat be kell vallani”. Nemzeti kultúra – baloldali tradíció. Bp., Argumentum – Lukács Archívum, 2006. 124-153., 239-264. p.; A magyar baloldali médiafelfogás paradoxona. In: Uő: Bródy Sándor u. 5-7. Rádió és médiapolitika a századforduló Magyarországán. Bp., Új Mandátum, 2005. 202-222. p.; Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Válasz a szerkesztőség körkérdésére. Eszmélet 2007. nyár, 74. sz. 4-8. p.; A „Nyugat” és a „Szocializmus”. (2008) Múltunk, 2010. 1. sz. 180-231. p. URL: http://epa.oszk.hu/00900/00995/00021/pdf/agardip10-1.pdf; A szocializmus – rendszer/mozgalom/ utópia? Hét Hárs 2009. VIII. évf., 2009. reformáció [november] 2-3. sz. 28-30. p.; A kultúra az osztályharc eszköze is. Csókás Máté interjúja. Munkások Újságja 6. sz., 2011. szeptember 5. 32-33. p.; Kultúra szélsőjobb módra. Papp Sándor Zsigmond interjúja. Népszabadság 2012. február 22. 14. p.; Kultúravesztés vagy kultúraváltás? (Nemzeti értékek – kultúraközvetítés – művelődéspolitikák). Tanulmánykötet. PTE FEEK, Pécs, 2012. http://mek.oszk.hu/10900/10981/html/index.html

          Köszönöm Antal Attila, Lakner Zoltán és Udvardi Péter kritikai megjegyzéseit és tanácsait, amelyeknek konklúzióit beépítettem írásom végleges szövegébe.

A kétpólusú pártstruktúra torzulásaként a kétpártiság hagyományos átka látszik újjáéledni hazánkban az erőforrásokért folytatott hideg polgárháború egyenes irányú következményeként. Azonban a mindkét oldalról generált kétpártiság pontosan ellenkező következményt eredményez majd, mint azt az újra aktivizálódó szociálliberális értelmiség sok – alkotmányosságot, parlamentarizmust és demokráciát féltő – képviselője vélelmezi. A közép-bal régi-új „népfrontos” stratégiája a polgárosodás pályájának remélt megtalálása helyett azzal a veszéllyel fenyeget, hogy legalább egy újabb nemzedéknyi időszakra távol tartja Magyarországot a tényleges modernizációtól.

A véleményformáló szociálliberális értelmiség, az Orbán-rendszer bornírtságától joggal felháborodott fővárosi középréteg és a virtuális közösségi térben szerveződő fiatal civil aktivisták az Együtt 2014 zászlóbontásával megkapták azt, ami Gyurcsány Ferenc 2009 tavaszi lemondása – illetőleg tulajdonképpen az őszödi beszédet követő balközép összeomlás – óta a leginkább hiányzott nekik: a reményt a pártpolitikai verseny kimenetelének nyitottá válására. Úgy tűnik, a rendszerpárttal szemben két éve tapasztalható passzív elégedetlenség aktivizálható és kanalizálható a közép-bal pólusképzés folyamatának radikális felgyorsításával, a perszonális képességek tudatos előtérbe állításával, amit már mérések is igazolnak. Bajnai Gordon üzenetei címszavakban ötvözik a heterogén köztársasági tábor és potenciálisan becsatornázható közegének majd’ minden várakozását: a korrupt, keleties, vezérelvű, európai elszigetelődésben élő, minden területen leépülést okozó rezsim 2014-es bukását tette elhihetővé és tudatilag átélhetővé a közélettől sokáig apolitikusan visszahúzódó, bő évtizedes jobboldali kurzustól tartó Orbán-ellenes csoportok számára.

A rendszerpárti bázis és az orbáni reformdiktatúra

A formálódó balközép integráció szimbolikus zászlóbontó ünnepélyével egy időben jelentős kormánypárti felvonulás és erődemonstráció zajlott pár utcányival arrébb Budapesten. Sokak számára végre helyreállt a világ rendje. Ismét két pólus küzdelme köré szerveződik a hazai politika, miként a rendszerváltás óta eltelt bő két évtized folyamán csaknem mindig. Azonban még mielőtt a helyreállni látszó pártpolitikai erőegyensúly pozitívumait sorolva újfent a nyugati liberális demokratikus mintához közeledő Magyarországról ábrándoznánk, szögezzük le: a magyar demokrácia mélyebb válságban van, mint valaha. A „centrális pártrendszer” hegemón struktúrája helyébe lépő, a szembenálló tömbök kölcsönös félelmei generálta hideg polgárháború kétpártisága semmivel se lesz veszélytelenebb, mint a kiújulásával maga mögött hagyott rendszerpárti modell.

Bármennyire is szeretnék elhitetni sokan önmagukkal, hogy Orbán rendszerpártját olyan elementáris népi averzió fogja körül, mint a demokrata fórumot az első ciklus éveiben, ez a közutálat – főként a második békemenet tömegeit látva – még távolról sem látszik körvonalazódni. A nemzeti középtársadalom középgenerációinak és nyugdíj körüli korosztályainak szociológiai összetétele rávilágít a centrum felé nyitó középbal stratégia és az annak révén kivitelezni tervezett kétharmados „rezsimváltás” koncepciójának eleve irreális voltára. Mint minden manapság, ez is nemzeti múltunkban gyökerezik.

A tradicionális városi dzsentri hivatalnoki kar, az önálló földbirtokkal rendelkező hagyományos vidéki gazdaréteg, a Kádár-rendszerben felemelkedő „géemkás-háztájis” közeg, valamint az egzisztencia-hitel és a kárpótlás kedvezményezetti körének heterogén maradványtársadalma – életérzés, ideológia, világkép tekintetében – szilárdabb elkötelezettségű, mint bármikor az elmúlt negyedszázad során. Nagy tragédiája a magyar társadalomfejlődésnek, hogy a körükben a ’70-es, ’80-as, ’90-es években megtermelt jövedelmek – a ’68-at követően hazánkról is másolt kínai modernizációs modellel ellentétben – nem tudtak tőkévé halmozódni és átáramlani a magasabb hozzáadott értékű szektorokba. Ehelyett elinflálódva és elfogyasztva semmivé lettek. A kádári modernizációs diktatúra egyetlen fennmaradt eredménye az ország humán tőkeállományának bővítése terén mutatható ki: a kommunisták egy hat elemis országban ragadták magukhoz a hatalmat és negyven év múlva egy nagyobbrészt érettségizett társadalmat hagytak maguk mögött.

A – rendszerváltást menedzselő generációk hibái folytán a cseh, balti és szlovén fejlődési pályákkal ellentétben – világháborús mértékű reálgazdasági veszteségekkel járó hazai rendszerváltó átmenet (egy Horthy-érával azonos időszakot kitevő!) távlata és a globális környezet állapota utólagosan is igazolja e jobboldali közeg döntő része számára a rendszerpártként funkcionáló (a közigazgatási, beszállítói, értelmiségi pozíciókat teljességgel kisajátító) Orbán-párt kormányzati teljesítményének hasznosságát (!). A sajtószabadságot korlátozó médiaszabályok, az alkotmányosság hiátusai, a személyi kontraszelekció, a beruházási ráta térségünkben egyedülálló mérvű süllyedése, a nyugdíjtartalékot felélő és a humán rendszerek színvonalromlását okozó erőltetett és költséges adósságfinanszírozási pálya, valamint az európai elszigetelődés lassan a köztudatba beszüremlő híreit negligálják. Mindezek helyett a nemzeti középrétegek nagyságrendileg elébb rangsorolják az elmúlt évek nehezen vitatható (bár meglehet, bajosan fenntartható) társadalom- és gazdaságpolitikai eredményeit. Legyen akár államelvű, akár kisvállalkozói csoport tagja, a fideszes törzsszavazó az identitását a ’90-es évek antikommunizmusa után fokozatosan meghatározó EU-ellenesség és globaliáció-kritika szemüvegén keresztül a legalább két, de inkább három évtizede félresiklott közállapotok korrekcióját tudatosan elvégző kormányzati teljesítmény stációit véli felfedezni az orbáni bejelentések hátterében.

A mögöttünk hagyott két és fél év törvénygyártása révén kirajzolódó heterodox irányvonal ténylegesen felmutatott részeredményeinek mozaikdarabjai közé sorolandó számos intézkedés. A járadékvadász csoportoknak a neoliberális modell iskolapéldáját megtestesítő társadalmi marginalizációja (pl. tartós állástalanok, rokkantnyugdíjasok, kedvezményes nyugdíjjogosultsági kör, állami felsőoktatási haszonélvezők, közgyógyellátottak), az egyensúlyi mutatók szokatlan mértékű javítása (államháztartási hiány, folyó fizetési mérleg, közadósság-ráta), ágazati különadók bevételnövelő hatása, egykulcsos adó, közmű-államosítás. Nehezen vitatható, hogy – a jövő erőforrásainak nehezen érzékelhető felélése árán – az Orbán-kormány a középrétegek vásárlóerejének kétszámjegyű romlása nélkül volt képes a jelen kori magyar gazdaságtörténet legjelentősebb fiskális kiigazítását végrehajtani, egyidejűleg a világtrenddel szemben csökkenteni az államadósságot és elkerülni a mély recessziót.

A teljes gazdasági-társadalmi összeomlástól, államcsődtől és Görögország-típusú káosztól tartó jobboldali bázis elvárásait nagyrészt teljesítette az orbáni közpolitika. Azon kormányzati területeken, ahol pedig károkat okozott (pl. a nyugati reputáció néppárti alelnökségbe kerülő elvesztése, parlamentáris és alkotmányossági deficit), eleve nem fűztek semmilyen elvárást működéséhez. A rendszermenedzselő kormánypárt bázisának fele ugyan lemorzsolódott 2010 tavasza óta, de ezen – eleve profilidegen csoportok – a választási regisztráció révén a választójogukban erősen korlátozott szociálisan proteszt és agrárius-falusi választók köréből kerülnek ki. A megrendülés jelei még repedések szintjén sem jelentkeznek a rendszeren, így a fideszes középréteg mérsékeltjeinek közép-bal irányban várt átszavazási hajlandósága hiú ábrándnak tekinthető. A ciklus mérlege az ő szempontjukból kedvező: a kormányfő retorikai, közpolitikai, szimbolikai síkon egyaránt nekik politizált, mégpedig a rendszerpárt szempontjából hazánkban rég nem tapasztalt társadalmi oszloposodást eredményező sikerességgel. E csoportok 2010 tavaszán erre a despotikus vonásai ellenére neokon színezetű határolt forradalomra adták a voksukat.

A negatívumok jelenleg még nem érzékelhetők. Az érett Kádár-rendszer fő gazdaságpolitikai vonásának számító halasztás, vagyis a bővítő fejlesztéseken túlmenően egyenesen az amortizációt pótló oktatási, egészségügyi, közlekedési és energetikai beruházások elhagyása árán fenntartott jóléti színvonal és adósságszolgálati pálya ’70-es évekből pontosan ismert közpolitikája éledt újjá Matolcsy programjai révén.

Az orbáni azonosulási minta

Magyarországon széles társadalmi rétegek az érett Kádár-érában tudtak utoljára azonosulni a rendszerrel a mindennapokban. A társadalom túlnyomó része történelmünk során először a baloldali rezsim fénykorában találkozott először a kispolgárosodásnak köszönhetően a tulajdonlás érzésével (betétkönyv, hétvégi ház, telek, összkomfortos lakás, nagy értékű műszaki cikkek). A lakosság nagyrészt civilizatórikus felemelkedés részese volt (pl: szilárd burkolatú út és posta, rendelő és iskola, kultúrház és villamosvezeték, üzem és tsz átadása), amit tartósan azóta sem élt át a hétköznapokban lakóhelyén, sőt kifejezetten e civilizációs vívmányok – részben szükségszerű – leépülésével szembesül azóta is.

A ’80-as évektől kezdődően legfeljebb az ellenazonosulást kínálta fel a rendszer valamely kormánnyal vagy aktuális ellenzékével szemben, hisz’ a magyar demokráciának nem volt, mert – külső gazdasági környezetből fakadóan nem is lehetett – jóléti szakasza (még ’97 és 2001 közötti gazdaságilag konszolidált időszakában sem). Első alkalommal a 2002-ben meghirdetett kokárdaviselési mozgalom késztetett tömegeket arra, hogy külön szimbólummal jelezzék a nemzettel azonosított hatalmi közösséghez való tartozásukat, amit a mindennapokban a lakáshitel, a diákhitel, a Széchenyi-hitel, a gazdatámogatás igénybe vétele, vagy annak lehetősége tett megélhetővé. Ilyen – az értékek mezeje helyett – az ideológiailag nem, vagy csak kevéssé elkötelezett kispolgár számára azonosulási lehetőséget és napi közösségi élményt biztosító politikával a posztkádári baloldal sohasem tudott szolgálni önnön tábora felé.

A Medgyessy–Gyurcsány-éra állandóan változó PR-üzenetei, egyszeri jóléti intézkedései és rövid ideig élő kormányzati kampányai (pl. 1. és 2. Száznapos Program, Európa-terv, köztársasági eszme, Száz lépés-program, Konvergencia-program…) alkalmatlanok voltak ennek pótlására. Az autópályák hossza, a megújuló egyetemi kampuszok száma, a beáramló működő tőke mértéke – bármennyire is meghatározó jelentőségű egy társadalom élete szempontjából – érzelmi kötődésre lehetőséget alig adó tényezők. Orbán második ciklusa is ilyen emocionális kötődést nyújt ideológiája fogyasztóinak a jobboldal régi függetlenségi és sérelmi hagyományaira rezonáló IMF–EU–Világbank elleni, gazdasági szabadságharcos arculatával. (Az a számszaki tény pedig megint kevéssé lehet mozgósító tényező, hogy uniós forrásokból valósul meg nemzetgazdasági fejlesztéseink több mint 90%-a). Elosztható források hiányában külső ellenségképre volt szükség, mert a posztkommunista baloldal összeomlásával a belső ellenség évekre marginalizálódott (a kormányzati félidőn túl pedig az elmúlt nyolc év örökségének kritikája a törzsszavazói körön kívül teljességgel hatástalan).

A kölcsönös félelem kétpártrendszere

A tartós és krónikus félelem pánikbetegséget szül az egyén és a nemzeti politikai közösség szintjén egyaránt. Magyarországon tradicionálisan a félelem tűnik a pártrendszer legerőteljesebb formálójának. A magyar demokrácia válsága című tanulmányában Bibó kristálytisztán írja le azon félelmi struktúrákat, melyek – a családi szocializáció révén generációk során átörökített módon – konszenzusképtelenné téve máig meghatározzák közéletünket. A méltán neves gondolkodó látlelete manapság is megállja a helyét: a ’45 utáni, a demokratikus pártok koalíciója által meghatározott években a ’49-es államszocialista fordulatig a középrétegek kétirányú félelme már-már polgárháborús szembenállást generált. Az FKgP soraiban tömörülő heterogén (kereszténydemokrata, kisbirtokosi, hivatalnoki, arisztokrata) jobboldal a parlamentarizmust és a jogállamiságot felszámoló bolsevik forradalomtól, valamint az azzal járó vagyonvesztéstől, míg a magát demokratikus oldalként meghatározó baloldali blokk a keresztény kurzus restaurációjától való félelmében folytatott ádáz küzdelmet egymással. Az államigazgatási és értelmiségi (művészeti, sajtó, tudományos) pozíciók mindegyikéért vívott polgárháború révén a két nagy párt országosan megszerezte a középosztályi egzisztenciák feletti monopóliumot, illetve ahhoz szorosan kötődve megrendítette a mérsékelt(ebb) középpártok (MSZDP, Nemzeti Parasztpárt, Nemzeti Demokrata Párt) bázisát. A kritikus mértékű bipolaritás a győztes hatalmak nyomására kényszerűen működtetett koalíción belül szinte azonnal leképződött (a politikai törésvonalnak a –kormány és ellenzéke közöttit másodlagossá tevő – koalíción belülre történő áttolódása ehhez hasonló konfliktusmezőt teremt majd a belpolitikában az első szociálliberális koalíció első éveiben). A totalitárius, majd autoriterré mérséklődő kommunista diktatúra évtizedei után ismételten e kettős félelemből táplálkozó tradicionális politikai mítoszok és hisztériák váltak meghatározóvá a rendszerváltó Magyarországon. Ezek szerint a jobboldal döntő része szélsőjobboldali, míg a balliberális térfél csaknem egésze nemzetietlen; a konszenzuális modellt preferáló kezdeti érdekegyeztetési struktúrák ellenére gyorsan kialakult e mély társadalmi törésvonalak mentén szerveződő konfliktusos politika modell.

A ’90-es kormányalakítást követően a releváns értelmiségi csoportok sokasága artikulálta meggyőződéssel a keresztény-autoriter kurzus restaurációja miatti félelmét, míg konzervatív értelmiségi körök sokasága tartott ’94 tavaszán egy keleties posztszocialista fordulat valószínűségétől. Mindez az elitek véleményformáló szerepén keresztül befolyásolta a társadalom döntő részét, megmérgezve a közbeszédet, hozzájárulva az egyre szélesebb körben vallott apolitikus életvitel további terjedéséhez. Nem tagadva, hogy a jobboldal margóján működtek fasisztoid tömörülések, miként a szociálliberális oldal is integrált keretei közé számára utóbb tehertételt jelentő, a patrióta és ’56-os hagyományt negligáló – nem meghatározó – véleményformálókat, mégis másfél évtized múltán nyilván mindegyik eltúlzott hisztéria megmosolyogtató. Azonban máig köztünk élnek a magyar középosztály e hisztérikus légkörében gyökerező, a szélsőséges bipolaritást újra és újra kitermelő posztmodern tévképzetek és azokból építkező törésvonalak (pl. lokalista és globalista, nemzetállami és Európa-párti ellentét).

A magyar demokrácia permanens válságának primer tünete a folyton kierőszakolt kétpártiság és az azzal – ’45 óta törvényszerűen – együtt járó középpárti súlytalanság. Utóbbi tradíció késztette jobboldali fordulatra és pártszakadásra ’93 után a Fideszt, marginalizálta, majd eltüntette az SZDSZ-t és az MDF-et, hogy napjainkban a jelentős részt e bázis fiatalabb korcsoporti közegében építkező LMP látható orientációs válságában kulminálódjon.

A hazai pártpolitika folyamatosan szűkülő rekrutációs bázisa, valamint örökölt hiátusai – leginkább a pártfinanszírozás megoldatlanságából fakadó intellektuális és anyagi erőforráshiány – következtében a stratégiai tervezés személyi és intézményi feltételrendszere nagyrészt hiányzik az ellenzéki pártok mögül (a mindenkori rendszerpárt a közösségi erőforrások monopóliuma révén mentesül ezen, a nyugati politikai szervezetekhez viszonyított mérvadó strukturális diszfunkcionalitás alól). A centrális erőtér megteremtésére tett kormánypárti kísérlet erőforrásai – a részsikerek ellenére – kimerülni látszanak (pl. a fiatalok elvándorlásának új keletű tendenciája, az elosztható pluszforrások hiánya, szociálisan proteszt rétegek bővülése). Így az orbáni koncepcióváltás érzékelhetően az új bipolaritás (’90-es évek utolsó harmadához hasonuló) folyamataira történő felkészülésre, illetve annak továbbgenerálására irányul.

Pártok feletti pólusképzés

A Bajnai aktivizálódása a közvéleményhez sikeresen eljuttatott közép-bal üzenetek révén olyan hatást gyakorol a fragmentált baloldal szerkezetére, amilyet utoljára a polgári szövetség sugározta életérzés váltott ki a jobbközépen ’95-’96 folyamán. A folyamat a résztvevő pártok táborából az adott oldali kormányképességet leginkább megtestesítő személyiség és annak csoportosulása mögé sorakoztatja fel a térfél (potenciális) szavazóinak relatív többségét. Így vált a kezdetben jelentősebb támogatottsággal rendelkező MDF, valamint az MDNP és a KDNP helyett a velük egy szövetségi rendszert alkotó Fidesz vezetőjeként Orbán Viktor a polgári értékorientációjú, antikommunista szavazói csoportok miniszterelnök-jelöltjévé. Vagyis az érintett választók kihátráltak korábbi pártjuk mögül, hogy az értékeik és érdekeik eszenciáját leginkább kifejező jelölt és csapata mögé sorakozzanak fel, ezáltal jöhetett létre az SZDSZ-jobbszárny liberálisaitól az antalli közép keresztény-konzervatívjaiig terjedő, antikommunista, atlantista és modernizációs életérzésű hátország.

A pólusképzést, majd ’98 után a jobboldali hegemónia pozitív megítélését segítette itthon és külföldön, hogy e gyűjtőpártnak európai és nyugatos kontúrt adott a jobboldali populista FKgP és a nemzeti radikális MIÉP parlamenti jelenléte. 2002 tavaszán ennek volt köszönhető, hogy egyetlen jobboldali lista tudta csak teljesíteni az Országgyűlésbe jutás feltételeit, bár a jobboldali monopólium átmeneti megszerzéséért cserébe a szavazat-maximalizációs versenyt a Fidesz elvesztette a baloldal ellenében. Napjainkban e – nyugati mércével természetellenes – pluralizmusszűkítő folyamat zajlik le a baloldalon is, aminek következtében ma még senki által nem elemzett két párhuzamosságra célszerű felhívni a figyelmet.

Egyrészt a Bajnai-csapat (az Együtt 2014 jogi formájától függetlenül) sikerrel generálhatja a szociálliberális értelmiségiek, véleményvezér csoportok, médiakörök és általuk a tágan értelmezett baloldali szavazók legjelentősebb gyűjtőtáborának kialakulását (kiszervezve őket az eddigi demokratikus pártok mögül), de könnyűszerrel válhat a szavazat-maximalizációs verseny vesztesévé. Ezen a tényen az ideológiailag kevéssé elkötelezett középszavazók részleges kanalizálása sem tud okvetlenül változtatni a magyar középosztály szociológiai sajátosságai miatt.

Az idén november elején közreadott, nagy figyelemmel kísért Medián-kutatásból kitűnik, hogy az Együtt 2014 mozgalom meghirdetését követően a Bajnai-csapat vált a szociálliberális tábor relatív többségét képviselő alpólussá, ami az LMP, a DK és a szocialista párt mögötti, mindeddig különálló szavazótáborokat több mint fele részben képessé vált egyesíteni. A perszonalizáció és a médiademokrácia iskolapéldájaként felépített közép-bal formációba integrálódni látszik emellett a korábban pártválasztásában bizonytalan szegmensből egy körülbelül 10%-os nagyságrendet képviselő tábor, mely az MSZP-től a centrum felé elhelyezkedő ideológiai pozíciójú szociálliberális csoportokat tömöríti.

A pártpolitikai innováció terén régóta hiányolt balközép pártépítés lehetőségeit nem csökkenti, hogy szervezettségét (tagságát, alapszervezetei számát és intézményrendszerét) tekintve az MSZP előnyösebb pozícióban van Bajnaiéknál, hisz’ a ’90-es évek derekán az Orbán-csapat is komoly versenyhátrányban volt e tekintetben az MDF-hez, de akár még a kisgazdákhoz képest is. A posztmodern pólusképzés első körben nem ennek a függvénye, médiapártként is hálózatosodhat az Együtt 2014 a maga társadalmi közegében.

Fontos a centrumban elhelyezkedő szavazói csoportok értékrendi összetételére fókuszálnunk ahhoz, hogy megértsük a Bajnai Gordon vezette Haza és Haladás nevű agytröszt révén szakmapolitikai hitelességgel és kormányképességi imázzsal bíró Együtt 2014 szavazatszerző képességének korlátait. A közép korántsem mentes a jobboldaliság vagy a baloldaliság jegyeitől; rendkívül heterogén, legalább háromféle irányból tevődik össze. Ezt mutatják az elmúlt évtized pártpolitikai mozgásai is: a harmadik utas nyugati középbaltól importált nemzeti közép programjával fellépő Medgyessy-jelenséggel párhuzamosan létezett előbb a Békejobb, majd a Centrum Párt; a szintén a középre fókuszáló gyurcsányi kormánypárt mellett sokáig életképes volt az MDF, valamint a Bajnai-kabinet évében is népszerűvé tudott válni a centrista programmal fellépő LMP. Az önálló politikai keretek között működő közép megrendülését nem a középszavazói csoportok hiánya, hanem azok sokfélesége, nehezen integrálható jellege okozza. Bajnai a közép és a Fideszből kiábrándult szavazók megszólításának teljesen elhibázott koncepciójával lépett fel október 23-án elmondott beszédében, de súlyos – akár választási vereségébe is kerülő– hibát követ el, mikor egységesnek véli a középszavazókat. A balközépen jelentős tartalékokkal rendelkező baloldal inaktív csoportjait aktivizálta ugyan, de a közép jelentős részét helyzetéből adódóan automatikusan elidegeníti a korszakváltás SZDSZ-es és a normális Magyarország MDF-es üzeneteinek felvállalása ellenére is. Ezt az elidegenítést erősíti azon koherencia-zavar, mely kihordatlanul terheli a mögötte sorakozó tábor egészét, nevezetesen annak kérdése, hogy pontosan melyik rezsimet akarja leváltani és meghaladni. Az orbáni bizáncias-vezérelvűt, vagy a tartósan konszolidálódni sohasem képes „rendszerváltás rendszerét”?

Orbánt egészen a 2/3-os többség magasságába repítette, hogy a rendszerváltással elégedetlen szavazók szemében az ország megújítójának szerepében jelent meg, és a jobboldali tábor döntő része máig hiszi, hogy a miniszterelnök korát meghaladva egy Görögországhoz mérhető pénzügyi-társadalmi csődhelyzetből hazáját kivezető modernizációs reformkurzus irányítója. E nézőpontból pozitívum, hogy Orbán a válság miatti forráshiányt a nem termelő multik megadóztatásával, a privatizáló kormányok hibáit pedig államosítással orvosolja. A kormányfő a jobboldali derékhad számára a polgároktól „ellopott” rendszerváltás programjának betetőzője (azzal már nem sokan törődnek közülük, hogy e közpolitika következtében a transznacionális bankok révén térségünkből kivont tőketömeg 40%-a hazánkból távozott).

A félreértett közép-jobb

Amennyiben Bajnai nyíltan szembehelyezkedik Orbán Viktor ez irányú politikájával és felvállalja a népszerűtlen „ancien regime” védelmének pozícióját, biztos bukásra van ítélve (ne feledjük, Medgyessy váratlan sikere annak volt köszönhető, hogy „szentnek és sérthetetlennek” nyilvánította Orbán első kormányának szimbolikus intézkedéseit). A magyar társadalomnak egyáltalán nincs pozitív rendszerváltás-élménye (ami a végeredményként kialakuló modell szempontjából érthető), így szavazatszerzési szempontból eleve káros a rendszerváltó értékek védelmének álláspontjára helyezkedni. Róna Péter a Népszabadságban éppen e koncepció gazdaságpolitikai tarthatatlanságára világít rá, mikor a belső tőkeképződést negligáló beszállítói kapitalizmus ideájának balközép újjáéledését ostorozza.

Az orbáni gazdaságszervezési modell despotikus, oligarchikus vonásainak elítélése nem járhat automatikusan a 19. század végi viszonyok – monopolkapitalizmus, szigetszerű fejlődés – megismétlődésének és a vészesen multinacionális karakterű duális gazdasági szerkezet konzerválódásának igenlésével.

A fentebb hivatkozott Medián-mérésből kitűnik, hogy tíz kormánypárti szimpatizánsból három szerint az országban rossz irányba mennek a dolgok (10%-os réteg), valamint a Fidesz-tábor egynegyede elégedetlen Orbán kormányfői teljesítményével (körülbelül 7-8%-nyi szavazó). Ezzel egy időben a maradék (jelenleg 3%-ra mért) LMP-bázis ideológiai pozícióját tekintve a bal-jobb ideológiai skála mértani közepe környékén helyezkedik el kétszer annyival jobbra az Együtt 2014 szavazóinak értékrendjétől, mint amekkora a Bajnai-tábor és a tőle balra eső szocialista szavazók közötti értékrendi különbség. Azaz van egy 3/4-részt a Fideszben lévő és 1-részt az LMP mögött álló bázis, ami nem mozdul a baloldal felé, mégis elégedetlen a kormány teljesítményével. E csoportok az Orbán-érában csalódtak, mert nyugatos, parlamentáris, európai politizálást vártak a 2006-os megmozdulásokat követően atlantista és jogállami tematizációt folytató, Gyurcsány oroszbarát tapogatózásait helytelenítő Fidesztől. Vélhetően ők a rendszerváltozáskor az „elvált szülők gyermekeinek”, „belgáknak” nevezett csoportok maradványai, akik számára Bajnai Gordon Medgyessyhez hasonlóan a késő Kádár-érában pozíciót szerző „vörös arisztokráciából” rekrutálódó új burzsoázia tagja. Az állami vagyon lebontása révén a rendszerváltás környékén vagyont gyűjtő, régi neoliberális közszereplőkkel körülvett nagyvállalkozó személyében lehet ugyan szimpatikus, de – az anomáliákkal terhelt negyedszázad egyik reprezentánsaként – elfogadható soha.

E közegre közép-jobb centrumot lehetne alapozni, polgári értékrendjük európai, nyugatos, modernista, a térségi (balti, cseh, lengyel és szlovák) jobboldalt meghatározó domináns vonásokkal bír; zömében dunántúli és nagyvárosi értelmiségi, kisvállalkozói, egyetemista EU-párti középosztályi közegből rekrutálódnak. A polgári Magyarország ’96-ban meghirdetett és ’98-ban sikerre vitt programja e réteg számára az ezredfordulóig teljes egészében vállalható, sőt mintaként szolgál. Éppen azzal állítja szembe napjaink teljesítménytől, kreativitástól, újszerűségtől mentes klientúra-építő nepotizmusát, a szabadságot megfojtó egzisztenciális diktatúráját, nehezen magyarázható turulkultuszát. Azonban ettől még nem válik baloldalivá. Új politikához új arcok kellenek: ha ’98-ban újra az egyébként saját táborában nagy tekintélynek örvendő Boross Péter lett volna a miniszterelnök-jelölt, teljes bizonyossággal állítható, nem sikerült volna új célcsoportokkal szélesíteni a jobbközép bázist.

Perspektívátlan táborok küzdelme

A magyar pártpolitika egylépéses sakkjátékosok gyűjtőhelye. A kizárólag rövid távra fókuszáló egylépéses sakkjátékos a posztmodernizálódó Nemzeti Front mintáját követve taktikusan kiváró, szakmapolitikai arculatot építő és pártja belső erőviszonyait rendező Vona Gáboron kívül mindegyik ma vezető pozícióban lévő politikus. Bajnai és Orbán csak és kizárólag a ’14-es kampányra fókuszál csakúgy, mint 2006-ban (az utolsó kétesélyes küzdelemben) Gyurcsány tette; ténylegesen bele is bukott májusi diadala után néhány hónappal. Reálisan végrehajtható program híján, kampányidőszaki túlvállalások terhe alatt, a holdudvar sokirányú elvárásaitól körülvéve volt kénytelen béna kacsaként közel három éven át menedzselni a baloldal (és majdnem az ország) összeomlásának folyamatát. A jövő utolsó pénzügyi tartalékait felélő, nyugati patrónusok nélküli, a nyugdíj-, kivándorlási, egészségügyi és adósságfinanszírozási bomba 2014 utáni felrobbanását kiváltó, az új választási rendszer (Kelet-Magyarország egyéni körzeteiben a Jobbiknak kedvező) relatív többségi egyéni körzetes szisztémájának következményeivel nem kalkuláló Orbánra is hasonló sors vár.

A Jobbiktól hasonlóan dinamikus, radikális, szociálpopulista és antielitista ellenzéki magatartásra számíthat, mint az előző ciklust végig bankárkormányozó Fidesztől kaptak a szocialisták. Bajnai győzelme esetén pedig nagy valószínűséggel „Szlovákia-effektus” zajlana le hazánkban is. A fragmentált, belső ellentétek szabdalta kormányoldal élén egy kormányképtelen, a vezető kormánypárt elitje irányából nem kellőképp támogatott kabinet és súlytalan miniszterelnöke állna, amit egy egységes ellenzéki pólus kényelmesen őrölne fel néhány hónap leforgása alatt. Mesterházy Attila és harmincas éveiben járó környezete számára fontosabb annak felismerése, hogy a baloldali monopólium elérése és a kétpártiság visszaállítása nagyobb jelentőséggel bír, mint az elhúzódó globális krízis hazai mélypontján újfent hatalomra kerülni. E tekintetben mély – bár kellőképp még nem felismert – generációs törésvonal áll fenn a szociálliberális holdudvar és a pártvezetés hagyományos reprezentánsainak rövid távú érdekei és a pártelnök klientúrájának célsorrendje között.

A magukat liberálisként definiáló szavazók az SZDSZ ’96-os hirtelen népszerűségvesztését követően mindig kétszer-háromszor nagyobb szegmensét képviselték a magyar politikának, mint amekkora támogatottsággal bírtak a még utána majd’ másfél évtizedig működő szabad demokraták. Ennek oka egy – a liberális pártelit által vallott, a túloldal gerjesztette téves mítoszok és hisztériák következtében máig be nem látott – stratégiai tévedés volt. Az SZDSZ (Tölgyessy távozását követően) alárendelte a polgárosodás elsődleges liberális célját a keresztény jobboldaltól való zsigeri félelmének. A hazánkhoz hasonló politikai szocializációjú és fejlettségi szintű közép-európai államokban a Baltikumtól az Adriáig csaknem mindenhol létezik egy nagyvárosi, modernizációs, patrióta liberális párt a politikai spektrum jobbközép részén. Ezen országok sikeresebben polgárosodtak az elmúlt évtizedben, mint az e téren jobb helyzetből induló Magyarország, ami nyilvánvalóan összefügg a polgári liberális pólus hiányával. A liberális értelmiség tartósan rögzítette hatalmi pozícióját – a megújulásban, modernizációban, fejlődésben érdekelt szavazókról a fővárost kivéve lemondva – a pártállami tehertétellel küzdő, elosztás-orientált, intellektuális deficittel terhelt és korrupciós láncolatot üzemeltető MSZP-hez. Valamint feladta a térségben egyedülállóan széles – már a ’80-as évektől magángazdasági gyakorlattal rendelkező – vállalkozó polgárság képviseletét (ezzel az ország egyik legjelentősebb térségi versenyképességi előnyét erodálva végzetesen).

A liberalizmus hazai értékeinek „filosz” képviselői megfeledkeztek annak közléséről, hogy egy országosan jelen lévő versenyelvű középosztályi rétegnek ugyan miért is volna érdeke a liberálisokra szavazni. (Orbán a nagyon is kézzelfogható egykulcsos adó ígéretének felvállalásával és beváltásával részben nekik is politizál). A liberális értelmiségnek a szabadelvűek számottevő részét ismét a baloldalhoz cövekelni készülő koncepciója megismétli az SZDSZ – önnön megszűnéséhez vezető – rossz kompromisszumát, a polgárosodás folyamatát megrekesztő stratégiai hibáját. Az ezredfordulót követően az alsó középosztályi értelmiség életkörülményeinek javítását a száznapos program révén felvállaló utódpárt többet tett a polgárosodás gondolatáért, mint a doktriner neoliberalizmusát megalkuvás nélkül képviselő koalíciós partnere.

A szabad demokraták téves helyzetértékelése (mármint, hogy a nemzeti radikalizmussal, anakronizmussal, dzsentri vonásokkal vegyülő hazai jobboldal veszélyesebb a nyugatosodásra, mint az utódpárt) máig hatóan hozzájárult a teljesítmény büntetéséhez, a megtakarításokat felhalmozóknak a (szociálliberális korszakban vagyonosodási vizsgálatok útján, e kormány alatt egyenesen erőszakszervek általi) megfélemlítéséhez.

Orbán második ciklusa során 2002-ben átélt bukásából és a szocialista bázisépítésből tanulva a nyugdíjas korosztályokkal szövetséget építve jó ideje hátországa aktív-vállalkozói és potenciális felsőoktatási hallgatói szegmenseivel szemben politizál, aminek negatív következményei kezdenek megmutatkozni abban, hogy a fiatalok körében már a Jobbik a vezető párt. Fukuyama a Poszthumán jövendőnk című művében fejti ki, hogy a liberális demokráciák egyik legjelentősebb 21. századi demokratikus kihívása lesz az elöregedés, mivel a társadalmat működtető korosztályok érdekei a többségi elvre épülő politikai rendszerek mindegyikében tartósan kisebbségbe szorulnak majd. Ennek jelei már hazánkban is érzékelhetők.

Mire világít rá a Fidesz-bázis legalább negyedének elégedetlensége? A rendszerpárt törzsszavazói körén belüli szokatlanul mély törésvonal meglétére. E szavazók (Bajnai bázisával ellentétben) nem rendszerellenzékiek, mert egyetértenek a kormány forrásszerző közpolitikai döntéseinek nagy részével, de a források eddigi felhasználása terén ellenérdekeltekké váltak. A keresztény középosztály képzett fiataljait kooptáló, a falvakban a feudális struktúrákat erősítő, az értelmiséget a politikától elidegenítő, túlburjánzó és korrupt neobarokk államépítés éles ellentétben áll a létfeltételüknek számító belső piac csaknem évtizedes szűkülése miatti létbizonytalanságukkal. A jobboldal államépítő dominanciája ellenkezik a szűk klientúrán kívül eső, felhalmozásra és beruházásra képtelen kisvállalkozói Magyarország érdekeivel, míg a nyugdíjas generációkkal kötött konszenzus a 35 alattiak továbbtanulási és egzisztenciaalapítási prioritásaival ütközik. A munkahely és életkilátás nélküli szakmunkás és diplomás fiatalság lábbal szavazása e kompromisszummal való szembenállást pontosan jelzi. A 35 év alattiak semmilyen tekintetben se alkotnak generációt. Érdekérvényesítő képességük gyenge a társadalmon kívüliségük és csekély számarányuk miatt. Obamához hasonlóan reményt kínáló modernizációs retorikája révén többségüket talán táborába tudja kanalizálni Bajnai, de Romnyhoz mérten az egyre inkább értékrendi zárvánnyá szűkülő nemzeti középtársadalom nyugatos voksaira nem számíthat. Különösképp nem, ha a választók szemében a küzdelem (Bibó szavaival élve) „hivatalviselők és hivatalkeresők”, valamint „nemzetközileg finanszírozott ügynökök” és „reakciósok” küzdelmére szorítkozik.

Megakasztott polgárosodás

Polgárosodásunknak jóval a globális krízis előtti elakadását jelzik az idei KSH Statisztikai Tükör vonatkozó adatai is: a lakosság 42%-a deprivált, azaz anyagilag megfosztott, 23%-a pedig súlyosan deprivált; az EU-tagállamok közül csak Lettország, Románia és Bulgária rendelkezik hazánknál rosszabb mutatókkal ezen a téren. Saját bevallása szerint a társadalom 74%-a (!) számára gondot jelentene 50 ezer forint váratlan kiadás előteremtése, közel 3 millióan nem képesek megfelelő mennyiségű húsételt fogyasztani, valamint több mint egymilliónyi honfitársunk nem tudja előteremteni az elégséges fűtés fedezetét. A jövőjüket teljes bizonyossággal csak mindössze harmadrészt itthon elképzelő fiatalság tagjai a szociális jogaiktól leginkább megfosztottak (körükben a legmagasabb a szegények aránya), amit tovább súlyosbít, hogy már eddig is esélytelen társadalmi mobilizációjuk – a fizetős felsőoktatás általánossá válásával – megrekedt. A 18 év alattiak sorából 400 ezer számít megfosztottnak, a legnagyobb lélekszámú aktív korosztályok soraiból megközelítőleg egymillió, míg a 65 felettiek körében „mindössze” 70 ezer fő esik e kategória alá. A fiatalok kivándorlása térségünkben bő évtizede zajló folyamat (főként Romániát, Szlovákiát és Lengyelországot sújtotta), ezért politikai osztályunk teljes alkalmatlanságát jelzi a problémát érintő maximális hazai felkészületlenség. A versenyképes tudással rendelkező értelmiségiek kivándorlása tartósan a rendszer nyugatos alapszerkezetét is deformálhatja az etnocentrikus etatizmus irányába (’80-as évek végi Jugoszlávia-paradoxon).

Tematizációs deficitek

A kormányfő véletlenül sem Sarkozy (hiszen nem csak a kampányidőszakban törekszik a nemzeti radikális szubkultúra becsatornázására), de még válhat Romnyvá… Jobboldalon belüli népszerűsége és egy világképet reprezentáló karaktere ellenére könnyen lehet tehertétel tábora számára. Több területen megmutatkozó következetlensége, meggondolatlan kijelentései, nemzetközi porondon jól látható esetlensége párhuzamba állítja a tábora egészét mobilizálni képtelen vesztes amerikai elnökjelölttel.

A baloldal akkor tudna profitálni a sokasodó kormányzati hibákból, ha új tematikát emelne be a közbeszédbe. Hazánkból a rendszerváltás óta repatriált profitok, becsült offshore transzferek és elköltségelt haszon formájában hozzávetőleges kalkulációk szerint együttesen 245 milliárd USD távozott. a folyó áron számítva nagyjából öt év állami bevételével azonos jövedelemnek mindössze háromszorosa távozott ez időszak alatt a nagyságrendileg nagyobb Oroszországból és a világ második legnagyobb gazdaságával büszkélkedő Kínából is csak az ötszöröse. Az ilyen mértékű forrásvesztést lehetővé tevő piacgazdasági modell fenntarthatatlan, ami eleve ellehetetleníti a 2010-ben éppen Bajnai átmeneti szakértői kormányzása évében kimúló modell változatlan formában történő visszaállítását.

A hagyományos szabadságjogi és Európa-párti tematizációja, jelentős részt régi vezetői köre és hitelét vesztett holdudvara révén hatalomra jutni szándékozó közép-bal fősodra azt hiszi, az Orbánnal szemben aktivizálódó elégedetlenség akkora mértékű, hogy automatikusan felsorakoznak a kormánykritikus szavazók a korábbival csaknem azonos szociálliberális program mögé. Orbán Viktor viszont jó érzékkel rájött arra, hogy közpolitikai választ kell adnia az elmúlt két évtized hihetetlen mértékű közösségi vagyonvesztésére és az abból adódó akut államháztartási forráshiányra, mert ellenkező esetben a társadalom (3-e) harmada számára elviselhetetlen szociális terhek zúdulnak az ország lakosságára. Az más kérdés, hogy politikájával hatástalan és tartós károkat okozó eszközrendszert alkalmazott, valamint gazdaságpolitikájával hozzájárult az egyensúlyőrző és beszállítói–félperiférikus kapitalizmusvariáns konzerválódásához. Azonban – ellentétben az erőforráshiány problémáját még csak nem is definiáló balközéppel – legalább meghatározta a politikai és társadalmi stabilitást elsődlegesen veszélyeztető jelenségeket.

Nagy hiányossága emellett a baloldalnak, hogy nem kéri számon a kormányzaton a térségi szövetségépítés hiátusait, hiszen a latin-amerikai balközép sikerpéldákból (Brazília, Argentína) tudvalevő, hogy a vezérelvűséggel szemben a középosztályosodás kiterjesztésének politikája a leghatásosabb ellenszer, ami globalizált körülmények között kivitelezhetetlen egy-egy térség azonos fejlettségi szintű országainak közpolitikai kooperációja nélkül. Ennek sikeres példája a dél-amerikai feltörekvő országokat tömörítő Mercosur.

A visegrádi kezdeményezés tartalommal való megtöltése, vagyis a dualizmus „kis-EU-jának” homogenizáló, modernizáló hagyományaira építő – nem a nemzetiségi ellentéteket szító – szövetség hihetetlenül megnövelné a térség államainak alkupozícióit a kapitalizmus erőcentrumaival szemben. Különösképp megállja a helyét mindez egy olyan világgazdasági környezetben, ahol az ázsiai periférián is emelkedő bérszínvonal és a növekvő energiaköltségek okán fokozódó szállítási kiadások folytán a centrumhoz közel eső közép-európai régió újraiparosítása megkerülhetetlen a nyugat-európai konszernek globális versenyképessége szempontjából.

Nem mellékesen egyik tábor sem él a napjainkban terítéken lévő európai átalakulás hatalmas vízióalkotási lehetőségével; a magyar politikai osztály – az európai címszavakkal előszeretettel operáló szociálliberális oldalt is beleértve – provinciálisan kirekeszti magát az Európa jövőjéről szóló kontinentális konfliktustérből. A közép-európai félperiféria országai versenyképtelen gazdaságszerkezetük, bruttó adósságuk egyre költségesebb finanszírozása és külgazdasági cserearányromlásuk okán EU-csatlakozásuk óta GDP-jük 4-5%-át veszítik el évente az európai centrum relációjában, miközben közösségi transzferek útján ennek legfeljebb harmada kompenzálódik számukra. Az Európa-projektet szimbolizáló és hasznos közös valuta bevezetése (mint minden monetáris unió esetében) természetszerűleg az elmaradottabb tagállam irányából a fejlettebb felé csatornázza a pénzügyi forrásokat, aminek intézményesen vezérelt kiegyenlítése hiányában törvényszerű a Mediterráneum és a közép-európai térség fiskális deficitjeinek és közadósság-válságainak ciklikus újratermelődése. A globális versenyben elkerülhetetlen Európai föderalizálódás az uniós össztermék 2%-ából gazdálkodó Brüsszel pénzügyi mozgásterének ugrásszerű bővítése nélkül kivitelezhetetlen. Mindössze összehasonlításként: az USA központi struktúrája a szövetségi állam megalakulása pillanatától kezdve a források 8%-át vonta el és osztotta újra, holott jóléti rendszerek a 18. század legvégén nyilvánvalóan még embrionális formában sem léteztek. Mit mond minderről a magyar politika? Emellett mit kezd majd a keleti megyéinkben lassan a késő dualizmus állapotaihoz mérhető nemzetiségi kérdéssel a roma közösségek vonatkozásában?

Az európai válság elhúzódása globálisan jegyzett elemzők egybehangzó véleménye szerint könnyűszerrel 15 évig is éreztetheti recessziós hatását, miközben a hazai munkavállalók 2/3-át foglalkoztató KKV-szféra tulajdonosi és irányítói köre 3-részben nyugdíj előtt áll, mégpedig úgy, hogy – a fiatalság vállalkozásellenes szocializációja folytán – generációs utánpótlás hiányában környezetében nincs kinek átadnia cégét. Vállalkozó polgárság nélkül vajon milyen középosztályosító stratégia kivitelezése képzelhető el? A jelenlegi társadalmi, gazdasági és pénzügyi tendenciákat figyelembe véve Magyarország a következő politikai ciklus során – felélve minden maradék tartalékát – átfogó krízist lesz kénytelen átélni, amelynek kezelésére egyelőre alkalmatlannak tűnik a közép-bal neoliberális ajánlata csakúgy, mint Európa legradikálisabb vezető jobboldali kormánypártjának kínálata.

Polgárháború helyett polgárosodás, kormányváltás helyett kormányváltozás?

A térségi új polgárosodási hullámot mindenhol egy közép-jobb formáció koalíciós szerepvállalása váltotta ki. Az országot (az IMF-ellenében) a Horthy-kurzus abszolút Trianon-tagadásához hasonlóan sérelmi kódok aktivizálásával manipuláló Orbánt legnagyobb valószínűséggel csak egy (a lengyel Polgári Platformhoz mérhető) polgári pólus lesz képes 2014 után távol tartani a főhatalomtól. Az így mérséklődő Fidesz hatalomban tartása révén a kétharmados béklyó mérséklését is kivitelezni tudná (a baloldal hatalmi restaurációja esetén a megmerevedő törésvonalak miatt a kétharmados konszenzus megvalósítása még ad hoc jelleggel is lehetetlenné válna).

A polgárság pólusának elsődleges feladata az olyan alacsony hatékonyságú állami beruházási aktivitás megakadályozása, mint a fejlesztési forrásoknak a presztízsprojektek (pl. Várkertbazár, Ludovika-kampusz) és központi nagyberuházások (pl. a 4000 milliárdba kerülő paksi erőműbővítés) irányából a kreatív kisvállalkozói szféra irányába történő átcsoportosítása volna. A 3200 milliárdos nyugdíjvagyonból beruházási hitelek sokaságát lehetett volna kihelyezni, vagy a lakossági ingatlanállomány nagy részét át lehetett volna állítani alternatív energiák alkalmazására. Miután a szervilizmusra szocializáló társadalmi minták miatt – a forrongó nyugati társaikkal szemben – passzív nagyvárosi diákság nem tudja megújítani a liberter kalózpárti és radikális baloldali struktúrák hiányában a pártrendszert, csak a centrumból lehetséges a politikai intelligencia bővítése.

Negatív kultúraváltás zajlik hazánkban immár legalább egy évtizede: folytonosan gyorsuló iramban – a csendesen polgárosodó és „északiasodó” – Közép-Európa mediterrán zárványa lettünk. A nemzetállamok felzárkózási korszakait elemző Bizalom és hálózatosodás c. könyvében Fukuyama megállapítja: minden modernizációs folyamat sikere döntően kulturális jegyeknek tudható be (az egyébként hasznos állami ösztönzők másodlagos jelentőségűek). A spontán társas készség képessé teszi a társadalom tagjait az individuális eredménykultusz és a kisközösségi együttműködési készség közötti harmónia intézményesült (hálózatosodott) megteremtésére. Nyilván ebből adódik, hogy az egymás iránti bizalmatlanságot fokozó hideg polgárháború útján még egyetlen társadalom se polgárosodott. A centrumhoz történő felzárkózás sikertörténetei (például a második világháborút követően a polgárháborús mélységű törésvonalakat nagykoalíció és érdekegyeztető intézményrendszer révén meghaladó Ausztria, valamint Hollandia) is ezt az összefüggést példázza, miként a két évtizedig posztindusztriális minta országnak számító Spanyolország és Írország is.

A hazai társadalom negyede-harmada nyugat-európai mércével mérve is sikeres saját életkilátásai, jövedelmi és vagyoni helyzete, életmódja tekintetében. Nekik, a feltörekvő vagy már versenyképes csoportoknak van talán a legkevésbé politikai képviseletük hazánkban, pedig az elszegényedő kétharmadot csak az ő teljesítményük emelheti ki jelenlegi megfosztott állapotából. Az ő teljesítményüket negligáló – a gyurcsányizmushoz hasonlóan vezérelvű orbáni reformdiktatúrának, a rosszul gazdálkodó önkormányzatokat és a nehéz sorsú, de felelőtlenül fogyasztó (nem is feltétlenül a legelesettebb) családokat támogató elhibázott társadalomképét a baloldal sem tűnik meghaladni rosszul értelmezett szociális érzékenységtől vezérelve.

Az összeomlás előtt álló kisvállalkozói Magyarország értékrendjével ellenkezik leginkább a vélt nemzeti érdekek védelmében a polgári értékekről megfeledkező kormányzat: a vagyonbiztonság, a tulajdonhoz való jog napi szinten csorbul (megyei önkormányzati vagyon és helyhatósági iskolák államosítása, nyugdíjcélú megtakarítások rekvirálása, beszállítók felé fennálló állami tartozások kifizetésének visszatartása egyidejűleg az utánuk fizetendő áfa-teher behajtásával). A feltörekvő csoportok kanalizálása egy centrista középpárt keretei közé jelenthetné azokat a létfontosságú pótlólagos erőforrásokat a jobboldal számára, melyek révén érezhetően polgárosíthatók volnának létviszonyaink. A most újjáéledő kétpártiság vélhetően csak pár évig tartó átmeneti szakasza lesz a másfél évszázados domináns párti modell helyreállásáig a magyar demokráciának. Bajnai és Orbán puszta küzdelme mellett 2014-ben arról is dönteni fogunk, hogy milyen rendszerpártot szeretnénk az előttünk álló emberöltőben. A tét egy társadalmi, gazdasági és pénzügyi szempontból fenntartható modernizációs rendszert kialakító és menedzselő, a neoliberális és a nemzeti radikalizmus felé egyaránt zárt többpárti hatalmi konglomerátum megteremtése. Hogy mi szükségeltetik mindehhez? Polgárháború helyett polgárosodás, kormányváltás helyett kormányváltozás…

A szerző a PDSU (New York) tanszékvezetője,

az Antall József Alapítvány kutatási igazgatója

A mai válság mélysége, elképesztő puszító hatásai, egész civilizációnk egyre félelmetesebb barbárság felé menetelése és a baloldal – szocialista elnököktől, jószándékú teoretikusoktól dél-amerikai népvezérekig érő – teljes bénultsága egyszerre tölthet el félelemmel és reménnyel minket. Hiszen óriási a baj, de nem kisebbek a lehetőségek sem. Mindez egyszerre félelemetes, hiszen valamit tennünk kell és egyszerre reményekkel teli, hiszen végre valami tehetünk.

A gazdasági, társadalmi és politikai válságegyüttes sokkja egyre drasztikusabb, radikálisabb lépések megtételét kényszeríti ki: semmi garancia sincs azonban arra, hogy ezek a lépések az emberi emancipáció vagy akár csak a nagyobb egyenlőség felé fognak mutatni. Ebben a helyetben a válság temészetének valódi ismerete, az ebből az ismeretből fakadó poltikai következmények pontos leírása távolról sem teoretikus köldöknézés, hanem a lehető legfontosabb politikai cselekvés. Feltétele annak, hogy napjaink szociális küzdelmeiben elméletileg megalapozott pozíciót foglaljunk el, hogy azáltal is elősegítsük a gyakran valóban az életükért küzdő embertársaink harcait.

A pusztító válság leírására két jól ismert mód létezik: az egyik a neokonzervatív jobboldalé, a másik a keynesiánus baloldalé. Az első a lehető legprimitívebb megközelítési mód, amelyet minden újságolvasó ember jól ismerhet: eddig, különösen a dél-európai országokban, de persze mindenütt, „lehetőségeink felett éltünk”, „többet költöttünk, mint amennyit megtermeltünk”, így hát nincs más megoldás, mint a „takarékoskodás” és a megszorítások. Az utóbbi két-három év gazdasági (a válság elmélyülése), társadalmi (munkanélküliség, elszegényedés, kulturális visszaesés stb.), politikai (fasizálódás) tapasztalatai, vagy a történelemben hasonló érveléssel és gyakorlattal fellépő Brüning-kormány szép sikerei egészen az égő Reichstagig, nem is teszik szükségessé a dolog teljes abszurditásának további fejtegetését. A másik, etatista baloldali, olvasat szerint végeredményben a válság oka egyrészt „a javak egyenlőtlen elosztása”, másrészt a fékevesztett „pénzügyi kapitalizmus” tombolása, mely tévutakra vitte a „reálkapitalizmust” és aláásta annak alapjait. Igazságosabb elosztást, jobb fiskális politikákat, egyszóval adjátok vissza nekünk a „rajnai kapitalizmusunkkat”, a keyneisánus jóléti államunkat és minden rendben lesz. Ez a válság természetének teljes félreértését mutatja, amely katasztrófális következményekkel jár bármiféle baloldali teoretikus gondolkodás és gyakorlati cselekvés lehetőségeire. Írásomban ennek kifejtésére fogunk kísérletet tenni.

Maga a helyzet a baloldalt illetően is viszonylag egyszerűen leírható: az intézményes baloldal, azaz a szociálliberális mérsékelt baloldali pártok (a mai szociáldemokrácia) és az ún. szélsőbaloldali pártok, mozgalmak, szakszervezetek (melyek nem mások, mint a szociáldemokrácia egy korábbi korszakának, a jóléti szociáldemokráciának utolsó harcosai, noha természetesen eltérő kulturális jellegzetességekkel, némiképpen különböző társadalmi bázissal – több fiatal, diákok, művészek, értelmiségiek, tulajdonképpen a nem „átálló” 68-asok és az ő gyermekeik –, más történelmi hagyományokkal stb. rendelkeznek) nap mint nap bizonyítják számunkra a mai történelemi helyzettel való szembenézésre való képtelenségüket. Ez nem a politikai vezetés problémája, nem árulás, nem is csak „opportunizmus” (ahogy 1914-ben sem ez volt a helyzet, ahogy Lenin súlyosan tévedett), hanem magának a válságnak egy aspektusa.

Ha a gyakorlatra vetünk egy pillantást, akkor sem mondhatunk nagyon mást, hiszen a szélsőbaloldalnak, a mérséklet baloldal tisztességesebb részének természetesen a felszínen nagyon is igaza van: a reálbérek az utóbbi évelben minden statisztika szerint csökkentek (a bezzeggyerek Németországban igen jelentősen, az „Agenda 2010” hatására átlagban négy százalékkal, az alacsonyabb bérek még sokkal inkább), az utóbbi három évtizedben, főként a teljes deregulációnak köszönhetően, globálisan a pénzügyi szektor „értéke” mintegy húszszorosára emelkedett, anélkül azonban hogy ez bármiféle valóságos értéknövekedéssel járt volna együtt.

De persze mindez ma már, noha az igazságérzetünket természetesen bántja és ez nagyon helyes is így, nem sok mindent jelent: ez a „gazdagság” jórészt teljesen fiktív, jórész behajthatatlan hitelekből áll. Ha valaki mindezt, hogy úgy mondjuk „pénzzé akarná tenni” nagy léptékben, akkor ez a „lufi” azonnal kipukkadna természetesen. Ezeket államosítani, ahogy a dühös szélsőbal érthetően követeli, az ég egy adta világon semmire sem szolgálna. A jelszó, hogy „de l’argent il y en a, dans la caisse du patronat” jól hangzik, de semmit sem jelent (természetesen nem az egyéni vagyonokra gondolunk). Üresek a „partonat” kasszái, csak a szájuk nagy, de ezt ők is tudják.

Nincs ám mit „újraosztani”. A visszatérés a hetvenes évek „jó kapitalizmusához” hasonlóképp lehetetlen. A kapitalizmus nem ciklikus rendszer abban az értelemben, hogy bizonyos működési jellemzői időről időre vissztérnének, hanem egy dinamikus történelmi folyamat. Mindenválság a tőkeakkumuláció és a termelékenység egy magasabb szintjén következik be, mint az azt megelőző válságok. Ezért mindenválság esetében, a „válságkezelés” kérdése más és más módokon merül fel (mind az eszközeit, mind egyáltalán a lehetségességét illetően), a régi megoldások sosem működnek egy új helyzetben. A XIX. századi válságokra a megoldás az ipari termelés új területekre való kiterjesztése volt, hiszen akkor még a kapitalizmus nem volt totális rendszer, ennek értelmében a harmincas évek válsága már az indusztrializáció egy jóval magasabb szintjén következett be. A soron követekező válságot a fordista-keynesiánus intézkedések oldották meg, melyeknek végeredményében a legjellemzőbb megjelenési formája a világháborús hadigazdaság volt. Amikor a hetvenes években a keynesiánus tőkeakkumuláció elérte határait (lényegében inflácionista, az államadósságot példátlanul felduzzasztó folyamatba torkollott – ez azonban a válság jele volt, nem maga a válság; a válság, mint mindig, a tőkeakkumuláció válsága!), a „neoliberális forradalom” az állami eladósódás problémáját mintegy „áthelyzete” a pénzpiacokra.

A neoliberalizmus nem pár gonosz ember összesküvése volt, nem a Bilderberg-csoport találmánya, hanem a kapitalizmus önmagában adekvát, valószínűleg egyedül lehetséges válasza a hetvenes évek válságára, a keynesiánus politika krízisére. Ebben a gondolati rendszerben maradva nem csak hogy nem lépünk egyet előre (mondjuk a nagyobb egyenlőség felé, ha ez érdekel még valakit), nem hogy nem oldjuk meg a válságot a régi módszerekkel, hanem tovább mélyítjük azt.

A fentiekben röviden jellemzett, némileg (de a mai politika teljes abszurditását szemügyre véve, tényleg csak némileg) karikaturizált válság-leírásokkal és kiútkeresésekkel szemben írásomban az elsősorban német, de temészetesen igen komoly nemzetközi hatással bíró ún. értékkritikai (wertkritik) iskola meglátásaira kívánok támaszkodni. Az elméletnek lényegében semmiféle magyar visszhangja sincsen (leszámítva Tamás Gáspár Miklós – főleg nem magyarul írt – kommunista teoretikus munkáit és a rednews.hu honlap szövegeit), nem akarjuk elkeseríteni a hazai kritikai elmélet művelőit és híveit, de alighanem ez a legérdekesebb dolog, ami a szűk értelemben vett, „ezoterikus”marxizmusban a szituacionisták (és más részről az olasz Autonomia operaia) óta történt…

Ez a válság lesz a végső?

A wertkritik szemben a fentebb vázolt kétféle meglehetősen szimplista válságleírással lényegében a kilencvenes évek eleje (!) óta a tőkés rendszer leírásának nem csak hogy Marxhoz sokkal hűségesebb (ez természetesen önmagában mindegy, a marxizmus nem vallás), hanem jóval nagyobb magyarázó erejű leírását adja. Gyökeresen eltér a véleményük a tőkés rendszerről az államelvű baloldalétól, így természetesen a válsággal és a válság okaival kapcsolatban is máshogy vélekednek. A mostani krízis szerintük ugyanis nem a „rossz gazdaságpolitikáknak” köszönhető, melyet „az emberiség néhány erkölcs nélküli árulója” kényszerített a világra. Ma maga a tőkés rendszer értéktermelése került úgy tűnik megoldhatatlan válságba – az utolsó mentsvára éppen a neoliberalizmus volt.

A tőkés rendszer és válságai leírására a wertkritik visszatér Marx értékfogalmához. Röviden miről van szó: Marx szerint tőke nem csak egy fetisizált totalitás, hanem egy dinamikus és ellentmondásos totalitás is. Valójában, ha az absztrakt munka az érték egyetlen forrása, akkor amikor egy kapitalista az áruját kiviszi a piacra, hogy ott realizálja az értékét, azaz pénzzé alakítsa, akkor paradox módon az az érdeke, hogy minden áru a lehető legkisebb értéket tartalmazza, a lehető legkevesebb munkát, hogy a lehető legjövedelmezőbb áron adja el, ezzel előnyt szerezvén a konkurrenciával szemben. Márpedig a legfontosabb módszer egy áru értékének a csökkentésére a termelési intenzitás növelése, az élőmunka helyettesítése gépekkel, sőt akár teljes kiszorítása is a termelési folyamatból. És éppen ebben áll a tőke legfontosabb ellentmondása. Hiszen egyrészről célja a munka kiszorítása a termelésből, másrészrol azonban csak a munka hozhatja létre a tőkét. Éppen ez az ellentmondás, amely megadja a tőkének a saját dinamikáját, hiszen ezáltal kényszerítődik arra, hogy a saját értékvesztése elleni új tendenciákat keressen – például kiterjessze a termelést új szektorokra a televízió-, a mobiltelefon-, az autó-, vagy a számítógépgyártás területén (innen az az alapvető fontosság, amit a kapitalisták tulajdonítanak az „innovációnak”, vagy a „kreativitásnak”), eddig nem árutermelő szektorokat kapcsoljon be az árutermelésbe, a világon bárhol külső gyarmatosításba fogjon, hogy eladjon és kizsákmányoljon (mind munkaerőt, mind természeti erőforrást), növelje a termelt áruk tömegét vagy éppen fokozza a megújulásuk sebességét (erre szolgálnak például a divattrendek).

A kapitalizmus szükségképpen válságban lévő rendszer, a krízis, amelyben a hatvanas évek vége óta vagyunk, semmi mást nem jelent, mint ezeknek az ellentendenciáknak a kimerülését. Éppen mert a „valóságos” értékesülés egyre kevésbé életképesebb, a tőke egyre inkább a pénzügyi spekulációkba fektetett be és az egyre kiterjedtebb hitelezéshez fordult. A hitelt és a spekulációt nevezte Marx fiktív tőkének, amely csak a bizalmon, a jövőbeli nyereségen alapul, amely azonban értelemszerűen egyre távolodik, ahogy a tőke ellentmondásai egyre inkább kifejlődnek. A válság, amely pénzügyi válságnak, a fiktív tőke válságának mutatkozik, leginkább arról ad hírt, hogy a társadalmunk alapjait jelentő kategóriák, mint a munka, vagy az érték vesztik el a lényegüket.

A mostani soi-disant pénzügyi válság kezdetei, amely a 2008-as nagy krachhal ért el globális szintet, a hetvenes évekre nyúlnak vissza, az ún, stagflációs válságig, amikor is a gazdaság stagnálás együtt jelentkezett igen magas, akár kétszámjegyű infálicóval. Az akkoriban egyértelműen vitatahatalan domináns helyzetben levő keynesiánus politika bizonyos fokig képes volt mérsékelni a válságjelenségeket, azonban már képtelen volt valójában kezelni az új típusú tőkeakkumulációt, így fokozatosan átadta a helyét a neoliberalizmusnak. Utóbbi válasza arra a jelenségre, hogy immár lehetetlen volt az értéktöbbletet megfelelő mértékben előállítani, a profit más formában való kitermelése volt: primo, a munkanélküliség növekedése révén nyomás alá helyezte a béreket; secundo, az ún. kínálati gazdaságpolitika keretében drasztikusan csökkentette a vállalatok és a tőkejövedelemek adóit; tertio, mivel a valódi befektetés egyre kevésbé vált lehetségessé, a vállalatok a hitelek felé fordultak, ezzel egyébként a maguk pénzügyi eszközeivel hozzájárulva a „pénzügyi lufik” kialakulásához, illetve így létrehozva a fiktív pénzügyi egyensúlyukat.

Azt gondolni, hogy a fiktív tőke, amely valójában a válság és következményei ellen mankót nyújtott, lenne a válság oka, tulajdonképpen csak igazolja, hogy az etatista baloldal gondolatai talpáról feje tetejére állítják a valóságot. A baloldal a kapitalizmust megfelelteti annak egyik, „neoliberálisnak” nevezett szakaszának, ami lehetővé teszi, hogy a fordista-keynesiánus korszakhoz való visszatérés propagálását. A válságot ebben a gondolkodási módban a liberalizmushoz való visszatérésnek köszönhetjük, márpedig, bármit is gondoljanak a „szélsőbaloldal” képviselői, a tőke sosem hátrál vissza történelmi korszakokat. Hogy a nemrég elhunyt értékkritikus Rober Kurzot idézzük „a jelenlegi, minden politikai-ideológiai táborban népszerű, regulálási vágyálmok a feje tetejükre állítják a valós viszonyokat. Az államnak nincs mit regulálnia, ehelyett egyszerűen a megbénult valós felhalmozást kellene pótolnia. A mentőcsomagok és konjunktúra programok nem indítják be a fellendülést, ezért kényszerből majd állandóvá kell tenni őket. A pénzügyi buborékok helyére a robbanásszerűen kiterjesztett államadósság és a bankóprés lép. S a verebek is azt csiripelik, hogy a valós értéktöbblet-termelésnek ez a pótléka egy középtávú inkubációs szakasz után vágtató globális inflációba csaphat át. Ezért nem lehet az új »állam-orientáltság« szociális irányultságú. Inkább annak a vonalai rajzolódnak ki, hogy a krízis legyűrésére tett kétségbeesett kísérletek a szociális szükségállapot-igazgatást drámai mértékben brutálisabbá fogják tenni. Mindegy milyen koalíció áll a kormányrúdnál, csak az államháztartás válságának lefutási formáját tudja modulálni, ami épp annyira történelmi mértékű lesz, mint a pénzügyi piacok és a globális konjunktúra válsága. A különböző transzferjövedelmek létminimum szint alá való leszorítása és a közszolgáltatások végleges likvidálása mind kikerülhetetlen következményként fognak feltűnni a rendszerszintű válságfeltételek fényében, és a politika csak puszta végrehajtója lesz ennek a parancsnak, mivel a tőkeviszony végső soron saját maga előfeltételét alkotja.”

A finánctőke, íme az ellenség!

Ma a baloldal képtelen más jelszavakat kitalálni, mint hogy „íme a pénzügyi szektor, íme az ellenség”! Ezzel azt a két dolgot állítjuk szembe egymással, amelynek így semmi értelme sincs: a tőkét és a fiktív tőkét. Ez a baloldal kerül, amibe kerül a tőke oldalán áll, az érték, mint a gazdagság „természetes” formája mellé, a munka, mint az emberi aktivitás „természetes” formája mellé, az állam, mint a társadalmi élet „természetes” irányítója mellé.

Ebben a rendszerben egyetlen perspektíva létezik: harc a „pénzügyi szektor ellen”, „harc a munkanélküliség ellen”, „vissza az államhoz”, a hamis tudat perspektívája, amelynek mellesleg semmi esélye sincs a megvalósulásra, és persze mindez azzal a következménnyel jár mint mindig: a „kisebbik rossz”, a „történelmi szükségszerűség” érdekében a baloldal megint összefog igen kevéssé tiszteletreméltó gondolatokkal bíró emberekkel.

Még súlyosabb lehet a kritikánk, ha szemügyre vesszük, hogy a mai szélsőbaloldal nézetrendszerének az alapjai vezetnek igen veszélyes irányokba: nem lehet ártatlanul azt gondolni és mondani, hogy a világot a gonosz finánctőke pár ezernyi kapitalistája ejtette rabul, akik elkaszinózva a „reálgazdaság” által megteremtett értéket súlyos válságba taszították az emberiséget, és akiknek elég lenne kisajátítani a vagyonát és szétosztani a szegények között. Eszerint a javak elosztásának a kérdése a központi jelentőségű, azaz egy hagyományos kapitalista túltermelési válságnak vagyunk tanúi, amelyen a jó öreg keynesiánus módszerekkel, a fogyasztás serkentésével úrrá tudunk lenni. Lényegében ez a baloldal közös krédója idestova 150 éve: a cél az emberarcú kapitalizmus, azaz az érték- és árutermelés rendszerének mindenki érdekében való működtetése. Ma már azonban az osztályharcot is felváltotta az „elitek” ostorozása (azaz a rendszer kritikája helyett egyes emberek megbélyegzése), a kapitalizmus-kritikát a „felelőtlen pénzügyi körök túlzásainak” leleplezése, a proletariátust a „nép”, hirtelen a tőkéseknek és a munkásoknak közös érdekei lesznek a „pénz hatalmával” szemben.

A mostani szélsőbaloldal közös és igen veszélyes illúziója a „pénzügyi kapitalizmus” és a „reálgazdaság” teljesen légből kapott szétválasztása, ahol a kapitalizmus néhány gonosz gazdag ember hatalma a dolgozók felett, nem egy társadalmi viszony és egy nagyon is személytelen elnyomás. Innen már csak egy lépés (melyet a szélsőbaloldal természetesen nem tesz meg – de a dolog logikájában bizony benne lehet ez is), hogy ezek a „pénzügyi oligarchák”, „a nemzetközi nagytőke képviselői” mondjuk más vallásúak, vagy más nemzetiségűek és máris a legkeményebb reakciónál, a hülyék szocializmusánál vagyunk.

A szélsőjobboldal mindehhez persze hozzáteszi a rasszizmust, az idegengyűlöletet, az egyre érthetőbb Európa-ellenességet (hiszen az Unió valóban a neoliberális politikák elsőszámú keresztülverője szerte a kontinensen) – de még ennek egyre rémisztőbb terjedésében sem ártatlan a mai szélsőbaloldal. Ha ugyanis igaz az, hogy a tőkés rendszer elért saját történelmi korlátait, akkor a rendszeren belüli mai szociális küzdelmek egyfajta status quo védő, kirekesztő harcokká alakulnak. Ha nincs elég munka (és egyre kevesebb lesz!), akkor a „munkahelyvédelem”, az „értéket termelő munkások” védelme privilégium-harc, amely a dolgok logikájából következően azok ellen irányul, akiknek nincs munkájuk, vagy éppen elveszik a munkát az eddig munkával rendelkezőktől. És innen ismét csak egy lépés, hogy meg is nevezzük, kik ezek… A valódi értelmes küzdelem nem a munkához való jogért kellene, hogy folyjon, hanem az élethez való jogért mindenki számára, akár képes arra, hogy eladja a munkaerejét, akár nem.

Másrészt igen aggasztó valamiféle immár a baloldalon is széles körűen osztott gazdasági neo-nacionalizmus újjáéledése. Ez a baloldali verziója a jól ismert a „kapitalizmus különbözői modelljei” című – természetesen nem teljesen alaptalan – legendának (most itt elsősorban mentálhigiéniés okokból, nem térünk ki mindennek a jobboldali pendantjára a „lusta déliekről”, „a napon sütkérező görögökről”, a „sziesztázó spanyolokról”stb. stb.): ebben a bűnbak szerepét, legalábbis az etatista baloldal szempontjából, sokáig az angolszász „piaci” modell játszotta a rajnai kapitalizmus német–francia „állami” modelljével szemben.

Ma, elsősorban a mindig mindenre képes francia értelmiségiek tollából (a hazánban is közismert jakobinus Emmanuel Todd a zászlóshajója mindennek) lehet olvasni olyan elképesztő fejtegetéseket, amelyek a „német teljesítmény- és versenyalapú munkakultúrát” állítja szembe az „egyenlőségalapú franciával”, ráadásul az előbbit a válság okaiként tételezi fel, míg az utóbbit az európai kultuúra megmentőjeként. Logikusan mindez csak a válság utóbbi pár évére szolgálhatna nagy túlzással magyarázatul, de itt már egész mese szövődik a „két kultúra összecsapásáról”, melyek a két nép eltérő nemzetkarakterológiai jegyeiben gyökereznének…

Innen már valóban csak egy lépés Merkel lenácizása, amely elkeseredett görög munkanélküliektől érthető, noha mindazonáltal veszélyes ostobaság. Merkel nem náci (még csak nem is hagyományos gyarmatosító, noha a dolgok logikája arra kényszeríti, hogy az európai technokrácia révén lényegében gyarmati helyzetbe süllyessze a déli államokat), hanem a tőkés rendszer egyik nagy hatalommal bíró figurája, aki ezen rendszer logikája szerint cselekszik.

Mit jelent mindez? Nagyjából 2008 tavasza óta a „válságkezelők” egy finoman szólva paradox, durvábban foglamazva lehetetlen feladattal állnak szemben: egyszerre kell az államoknak a lehető leggyorsabban, a lehető legtöbb pénzhez jutniuk (hitelek, nagyobb adók), hogy a fiktív tőke értékvesztését valamivel ellensúlyozzák, azaz továbbra is nyitva tartsák ezt a kapitalista butikot és egyszerre kell mindezt úgy megtenniük, hogy a „piacok” felé azt sugallják, hogy mindez nem érinti a „fizetőképességüket”. Ez utóbbira szolgálnak a „megszorító intézkedések”. Ahhoz, hogy mindez globális szinten valamennyire hihető legyen (noha a tisztességesebb közgazdászok, tulajdonképpen poltikai állásponttól függetlenül, régóta tudják és mondják, hogy ez lehetetlen) az utóbbi pár évben érdekes nemzetközi munkamegosztás alakult ki az államok között. Az Egyesült Államok a felelős a gazdasági élénkítő csomagokért, míg Németország a megszorításokért, a hitelek visszafizetése látszatának a megőrzéséért.

Mindez a lehető legkevésbé kulturális kérdés (láthattuk, hogy a válság előtt a szerepek éppen fordítottak voltak), egyszerűen sok tekintetben Németország speciális gazdasági helyzetéből következik, aki a kollektív európai fizetőképesség fenntartását olyan megszorításokhoz köti, amelyek a legmélyebb nyomorba taszítják az euró-zóna jó pár tagállamát. (Nem tartozik szorsan írásom témájához, de lényegében arról van szó, hgy a német gazdaság, mind fizetőképességét, mind versenyképességét tekintve komparatív előnyökkel bír más európai országokkal szemben. Amint az általuk kikényszerített megszorító intézkedések elérik teljes hatásukat, a német export – melynek a fő partnerei a most szegénységbe taszított európai országok – azonnal visszaesésnek fog indulni, a komparatív előnyök pedig – logikusan – el fognak tűnni. Ennek jelei máris láthatóak.)

Az ez ellen való, a lehető legradikálisabb tiltakozás is igen helyes, de bűnös ostobaság azt gondolni, hogy a déli országok szociális katasztrófába döntése, vagy az egész őrült válságkezelés német őrület volna. A rendszerszíntű örültség német őrültséggé való lefokozása – éppen az ellenállási lehetőségeket pusztító őrültség. A mai válságkezelés még radikálisabb fomában próbálja érvényre juttatni a legutóbbi válságkezelés (a neoliberalizmus diadala) eszközeit. Akkoriban a hitel és a pénzügyi spekuláció, azaz a fiktív pénz (fiktív, hiszen nem az élő munkából fakadó értéktermelés által létrehozott) stimulálta a tőkeakkumulációt, azonban ez a válságra adott reakció volt, nem maga a válság oka.

Mi a teendő?

Végső soron ma az lehet a kérdés, hogy vajon, ha az értékkritikai irányzatnak igaza van, azaz a kapitalizmusnak olyan inherens, a saját logikájából következő válságát éljük, amelyből nem nagyon látszik a kiút, akkor ma mi a teeendő. Képesek-e szorítani még egyet a béklyóinkon, hiszen végeredményében az egész „válságkezelés” erről szól, még radikálisabb neoliberális recepteket bevezetni, amelyek természetesen nem vezetnek sehová, de most nem is ez a fő probléma.

A probléma az, hogy az ennek való ellenállás formái szemmel láthatólag nem működnek – és ez a lehető legkevésbé valamiféle „árulás” miatt van így, hanem minden valódi elméleti útkeresés látványos halála miatt. Aligha véletlen, hogy miként a tőkés társadalomról szóló minden koherens teoretikus nézet kiszorult a politikai tényezők közül (ez távolról sem pártok kérdése csupán, a szakszervezetek semmivel sem állnak jobban, a fehér alkalmazotti szakszervezetek osztályönzése mindennapos tapasztalat), úgy pusztult el az igazi munkás internacionalizmus is, amely átadta a helyét valamiféle „szélsőbalodali” keynesiánus protekcionnizmusnak, vagy egyenesen a szélsőjobboldali xenofóbiának.

Amit ma a baloldal javasol, az vagy nem baloldali (François Hollande óta láthatjuk, hogy még egy nagy országban is, még nagy legitimációval is, a szociálliberális erők ma már egyszerűen képtelenek máshogy kormányozni, mint a jobboldal, ehhez már hiányoznak a teoretikus megfontolásai, a társadalmi bázisához való kötöttsége, de akár csak személyi állománya is), vagy egyszerűen lehetetlen, és mint láthattuk, veszélyes konnotációkkal bír (az európai szélsőbaloldal „munkahelyvédő” programja egyrészt megvalósíthatatlan, másrészt perspektívájában a valódi osztályharc ellen hat).

Alighanem a mostani világválság évei éppúgy korszakváltást jelentetnek a baloldal életében, mint 1914 (a hagyományos szociáldemokrácia vége) vagy 1968 (az ortodox kommunizmus bukása). Lehet, hogy napjainkban fog megszabadulni a nemzetközi szocialista mozgalom mindent meghatározó mélyen „anti-marxista” vakfoltjától, azaz annak elfelejtésétől, hogy a kapitalizmusnak nem a munka–tőke ellentét az alapvető ellentmondása (ez a kapitalizmuson belüli elosztási kérdés, ahogy az így felfogott osztályharc minden kérdése is az volt), hanem az, hogy a tőke akkumulációja aláássa saját bázisát: csak – a ma egyre fogyó – emberi munka állít elő értéket. Hosszú ideig a tőke (külső és belső) expanziója ellensúlyozta az egyes termékekben egyre fogyó értéket a megtermelt összérték tömegének növelésével, azonban a hetvenes évek mikroelektronikai forradalma olyan értékcsökkenést idézett elő, amelyet, úgy tűnik, már nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Márpedig a magát gyakran anti-kapitalistának nevező szélsőbaloldal, úgy tűnik, nem hajlandó szemügyre venni ezt az új helyzetet.

Ez a lehető legkomolyabb politikai harci kérdés, hiszen, hogy ismét Robert Kurzot idézzük: „ma arra van szükségünk, hogy egy olyan transznacionális társadalmi ellenmozgalom jöjjön létre, ami a tőkeviszonnyal szemben tudatosan »felelőtlen«. Ez azt jelentené, hogy éppen most, a válságban kellene olyan immanens követeléseket zászlónkra tűzni (pl. kielégítően magas minimálbér, transzferjövedelmek megemelése, közszolgáltatások kiépítése leépítésük helyett), amelyeknek megvalósulása már nem a politikai hivatalosság csatornáit követi, hanem saját, a karhatalmakkal szemben álló beavatkozási és ütőerőt fejlesztik ki. Amikor így vagy úgy, de életszükségleteink az uralkodó kritériumok szerint »finanszírozhatatlanok« lesznek, akkor egy társadalmi ellenmozgalomnak nem szabad többé a finanszírozhatóság terrorjának perverz érvrendszerét elfogadnia. Egy ilyen mozgalomnak abban az értelemben kell átmeneti jellegűnek lennie, hogy célba veszi az »egész hóbelevanc« átvételét, és végre a történelem napirendjére állítja az absztrakt munka és a tőke értékesülése logikáján túllépő társadalmi tervezés szocialista célját”.

Fő feladatunk ennek a perspektívának a konkretizálása kell, hogy legyen, egy széles társadalmi mozgalom olyan teoretikus alapjává tétele, amely nem csak az egyszer eljövendő kor absztrakciójában létezik, hanem magukban a jelenkori szociális harcokban.

Íme a válság, íme a baloldal.

A baloldal felelőssége abban áll, hogy olyan demokratikus, egalitárius, igazságos válaszokat fogalmazzon meg, amelyek aztán a gyakorlat próbáját is kiállják. Maradni, egy helyben állni nem lehet, visszafordulni pedig nincs hova. A baloldali értékek aktuálisak, megvalósításuk viszont új gondolatokat és új módszereket igényel.

Az alábbiakban elsősorban a magyar baloldal számára fontos tanulságokat és tennivalókat összegezzük, azzal a kifejezett céllal, hogy a hazai baloldali politizálásnak ismét legyen markáns, felismerhető értékrendje és iránya. Ez a célkitűzés ugyanakkor elválaszthatatlan az európai baloldal újragondolásától, amely folyamatnak minél inkább az alkotójává, részesévé kell válni.

I. Nincs maradás, nincs visszaút

1. Tartós társadalmi válság. Az 1980-as évek végén kezdődő foglalkoztatási válságot nem sikerült megoldani. A tartósan 55–57 százalék körüli foglalkoztatás egyenlőtlenül oszlik el az országon belül. Az átlagosnál erősebben sújtja a Kelet-Magyarországon élőket, illetve a cigányságot. Az elmúlt két évtized gazdasági gyakorlata felülvizsgálatra szorul, mert nem volt képes megoldani a magyar társadalom alapvető problémáit. A magyar oktatási rendszer hosszú évtizedek óta képtelen a társadalmi integrációs szerep betöltésére, az esélyegyenlőség biztosítására. Sőt, jó ideje a leginkább egyenlőtlenséget termelő oktatási szisztémák között jegyzik a magyart a világban.

Mindez együtt kirekesztődéshez és leszakadáshoz vezetett, miként az is, hogy a létminimum alatt élők száma másfél évtizeden át nem mozdult a hárommillió körüli szintről – innen indult emelkedésnek 2008 után, s ma sem látni e folyamat végét. 1990-et követően mindvégig az átlagosnál nagyobb volt a gyerekszegénység aránya. Átfogó szegénység-ellenes programok nem indultak vagy nem kaptak tartós politikai támogatást. A világgazdasági krízis e rejtőzködő válságokat tette nyílttá és akuttá.

2. A képviselet válsága. A harmadik köztársaságban a képviseleti rendszer kevéssé volt képes arra, hogy a társadalmi problémákat felismerje és azok megoldását kihordja. A kétpólusú pártversengés háborús logikája idővel mindennemű problémamegoldó folyamat gátjává vált és hozzájárult az országot jellemző sokrétű bizalmi válság kialakulásához. Az állampolgári részvétel sokféle történelmi okkal magyarázható gyengesége nem tette lehetővé a folyamatos korrekciót, a képviseleti szisztéma kontrollját és „minőségbiztosítását”.

3. Baloldali talajvesztés. A középrétegek számára a húsz–huszonöt évvel ezelőtti rendszerváltó folyamat biztonságvesztést hozott, az alsó rétegek számára pedig gyakorlatilag lehetetlenné vált a felemelkedés, a kiszakadás a szegénységből vagy a szegénység-közeli helyzetekből. A világgazdasági válság az újabb lecsúszás veszélyét hozta magával. Ez frusztrációhoz és státusirigységhez, akár státuspánikhoz is vezetett, ami háttérbe szorította a baloldal számára fontos integráció, szolidaritás, tolerancia értékeit. Ami talán ennél is nagyobb baj, hogy időnként a baloldal is elbizonytalanodott abban, követnie kell-e, de legalábbis hangoztatnia kell-e ezeket az értékeket. A baloldal mai feladata, hogy visszanyerje korábbi támogatóit és ezzel természetes komfortzónáját. Ez minden további építkezés alapja.

4. Mintavesztés. Bár a baloldal alapértékei keveset változtak, az elérendő cél és a megvalósítás stratégiája jelentősen módosult egy évszázad alatt. Bernstein, Bad Godesberg és a Third Way mást és mást hozott, miközben a svéd vagy a francia út felismerhetően eltérő jellegzetességeket hordozott. A kétezres évek első évtizedében azonban mintha minden követhető minta megkopott volna.

A pragmatizmus ideológia-helyettesítő szerepbe emelése, a kényszerű válságkezelések, valamint a tényleges iránykeresések gyors kifulladása következtében a hazai baloldal legjelentősebb politikai ereje, az MSZP elvesztette iránytűjét. A kezében lévő térkép is megfakult, mi több, az új évezred számos olyan politikai topográfiai változását nem is jelzi ez a térkép, amelyek alapvetően megváltoztatták a baloldali politizálás feltételeit.

5. Identitásvesztés. Mindez együtt vezetett ahhoz, hogy a hazai baloldal önazonossága megrendült. Az az érzés kerekedett felül, hogy az adott helyzetben a baloldal nem tud adekvát válaszokat kínálni Magyarországnak. Sajnos azonban ez az önkritika nem kapcsolódott össze az újraalkotó energiák feltárásával és bevonásával. Sokkal inkább a sodródás vagy, jobb esetben, a vízió nélküli pragmatizmus volt jellemző. Ez is oka annak, hogy 2010-re az MSZP elvesztette korábbi szavazóinak közel 60 százalékát.

6. Távolodás. A 2010 óta zajló újabb Fidesz-kormányzás bebizonyította, hogy a magyar jobboldalnak nincsenek válaszai a demokrácia-deficitre és a társadalmi válságra, hacsak ezek súlyosbítását nem tekintjük reakciónak. A foglalkoztatási krízis, a kirekesztés, a társadalom szegmentálódása, a szegénység fokozódik. Gazdasági és mentalitásbeli elmaradásunk növekedett a kontinens északi és nyugati feléhez képest. Ez egyúttal a későbbi alkalmazkodást és felzárkózást is nehezebbé teszi: ma rosszabbak a kiindulási feltételek, mint bármikor az elmúlt negyedszázad során. Ez különösen indokolttá teszi, hogy a baloldal, amely kormányváltásra készül, gyökeresen újítsa meg gondolkodását és társadalmi programját.

7. Nincs visszaút. A 2014-es választás célja történelmi fordulat elérése, majd e fordulat nyomán egy stabil, válságtűrő új szisztéma létrehozása. Visszafelé nem vezet út. Részben azért, mert a külső és belső körülmények jelentősen megváltoztak 2010-hez képest, bár talán helyesebb úgy fogalmazni: 2008-2010-hez képest, a válság és a Fidesz újbóli hatalomra kerülése miatt. Részben pedig azért nincs visszaút, mert a magyar társadalom helyzete a 2010 előtti húsz évhez képest is változtatásra szorul. Bár ez a húsz év alighanem a magyar történelem legszabadabb periódusa volt, megoldatlan problémák sokasága tette ingataggá, sebezhetővé a harmadik köztársaságot. A baloldal politikája nem lehet a nosztalgia politikája.

II. Jövőkép-alkotás. Európai szabadság- és szolidaritásprojekt

A baloldalnak ismét alkalmassá kell válnia arra, hogy vonzó jövőképet tudjon kínálni. A jövőkép-alkotás alapját a baloldali értékek adják, a víziónak pedig az élhető, demokratikus, mindenkiről szóló világról, Európáról és Magyarországról kell szólnia. Nem Utópiát keressük, hanem annak a módját, miként lehetne az európai baloldalt mozgásba hozni. Már a jövőkép megalkotásában érvényesülnie kell a partnerségnek, a részvételnek, a nyitottságnak, a reflexivitásnak, a demokratikus vitának. A jövőkép nem egyszemélyes, absztrakt, életidegen ügy, hanem közös európai projekt.

8. A magyar baloldal és Európa. A baloldal politikájának egyik állandó, de mostanában kevésbé hangsúlyozott eleme a európaiság. Az elmúlt több mint húsz évben a baloldal az európai integráció értékeit konzekvensen, kitérő nélkül képviselte és képviseli, ráadásul az európai integráció gondolata és az uniós tagság ma is szimpatikus a választók többsége számára. A baloldalnak nyilvánvalóvá kell tennie, hogy az európai orientációnak nincs alternatívája: Európa sikere a magyarok érdeke is.

Ez nem jelenti a fennálló európai gyakorlatok szervilis elfogadását, különösen azért nem, mert számos kérdés kapcsán ma is zajlik az európai válaszok kidolgozása vagy kipróbálása. A magyar baloldalnak az Európa-gondolat és az európai baloldal megújításának aktív részesévé kell válnia. A föderális Európa nemzeti érdekként való definiálása nem csak politikai üzenetnek alkalmas, hanem valódi stratégiai cél is. Ily módon lehet ugyanis meghaladni a korábbi mintakövető mechanizmusokat, és szellemi értelemben kitörni a provincializmus börtönéből.

Európa és benne az európai baloldal maga is orientációs zavarokkal küzd. Ezt a helyzetet használják ki az autokrácia hazai erői, amikor az európai közösségből való kiválásra törekednek. Erre a leghatásosabb reakció, ha Európa újrakalibrálásában a magyar baloldal tevőleges szerepet vállal, s a leszakadás helyett a közös újjáalkotásban történő részvételt választja.

9. Demokratikus megújulás. A 2014 utáni Magyarországon létfontosságú lesz a választási szisztéma újrademokratizálása, ennek részeként a képviseleti rendszer demokratizmusának helyreállítása. Emellett azonban szükséges lesz az állampolgári részvétel, és a fokozott az átláthatóság feltételeinek megteremtése is. Ez magában foglalja az önkormányzatiságot, az érdekegyeztetési mechanizmusok erősítését, a törvényhozási folyamatok kinyitását az állampolgárok felé.

Vissza kell találnia a politikának a szavazókhoz, reflektálnia kell a választók szorongásaira: ennek a problémafelvetésekben, a közpolitikai megoldásokban és a politikusok által használt nyelvben is meg kell mutatkoznia.

A társadalmi helyzet súlyosságára tekintettel akár egyfajta formalizált társadalmi kiegyezés tető alá hozása is szükséges lehet.

10. A politizálás megújítása. A részvétel igénylése és ösztönzése önmagában is ugrásszerű változást jelentene a magyar politikai kultúrában. Ha emellett a baloldal képes egy szabadságelvű, demokratikus nemzeti narratívát is megalkotni, amely átélhető és elfogadható a társadalmi többség számára, akkor további nagy lépést tenne a politikáról való gondolkodás demokratizálása, valamint a demokrácia társadalmasítása felé. Ez bátor, nem defenzív, hanem értéktudatos, cselekvő szimbolikus politikát igényel.

Egyértelművé kell tenni a baloldal kapcsolatát a korábbi történelmi korokhoz: olyan korszakok és mozgalmak hagyományait kell követni, amelyeket a szabadság szellemisége hatott át, amelyek utat nyitottak az egyenlőbb társadalom és a modern nemzet kialakítása felé. A baloldal történelemszemlélete demokratikus, haladó, elfogadó, egyenlősítő és közösségi jellegű, amely elutasítja a politikailag manipulált historizmust.

11. Szolidaritás. A szolidaritás a baloldal olyan általános alapértéke, amely lehetővé teszi, hogy a társadalmat jogaiban és lehetőségeiben egyenlő emberek közösségévé tegyük. A jogokhoz és lehetőségekhez való egyenlő hozzáférést, a bevonódást, az érdekképviseletet, valamint az ezeket szolgáló intézményesített mechanizmusokat, az önkormányzás különféle technikáit és megjelenési formáit a baloldal igazságosság-felfogásának központi elemeinek tartjuk.

Magyarországon mielőbb helyre kell állítani a társadalombiztosítási rendszert, ismét garantálva a szerzett jogokat. Olyan döntési mechanizmusokat kell kialakítani, amelyek igénylik a közösségeket és a közösségek tagjainak közös döntését, egyszóval bevonják az állampolgárokat a döntésekbe. Szükséges tovább a közteherviselés helyreállítása, valamint a tisztes megélhetés esélyének biztosítása mindenki számára. A szociális és foglalkoztatási rendszerben súlyt kell helyezni a személyes segítségre, az erőforrások feltárására, az egyéni esetkezelésre, mert ez az, ami valódi eredményre, társadalmi (re)integrációra vezethet.

Ezen felül legalábbis gondolkodni kell emellett a garantált minimumjövedelem vagy akár az állampolgári alapjövedelem bevezetésének lehetőségéről azok érdekében, akiknek hátrányai olyan mértékűek, hogy nem lehet őket a piacra integrálni. A szociális gazdaság ösztönzésével egyidejűleg segíthetjük elő a foglalkoztatási és szociális problémák jelentős részének megoldását.

III. Fenntarthatóság és hozzáférés

A 2010-es évek baloldalának új alapokra kell helyeznie a társadalom és a gazdaság viszonyát, meg kell szüntetni azt az állapotot, hogy a társadalomra a gazdaság csatolmányaként tekintünk. A baloldal célja, hogy az anyagi és szellemi javakhoz való hozzáférés minél szélesebb körben lehetségessé váljon, s ezt a központi célt szolgálja a gazdaságpolitika. Fontos, megkerülhetetlen szereplő az állam, amely maga is hozzáférhető szolgáltatásokkal, ellenőrizhető, átlátható döntési folyamatokkal kell hogy részt vegyen a társadalom életében.

12. Kapitalizmus-kritika. Olyan gazdasági modellre van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a tartósan a foglalkoztatási rendszeren kívül rekedtek, vagy legalább majd az ő gyermekeik helyet találhassanak maguknak a foglalkoztatás rendszerében. Át kell gondolni a versenyképesség értékét is, ti., hogy kinek, kiknek a versenyképességéről van szó. A baloldal az egész társadalomban, az egész országban gondolkodik, s elutasítja, hogy kevesek versenyképességének ára sokak lecsúszása legyen. Ha az ország versenyképessége a cél, akkor fontos, hogy ne pazaroljuk el erőforrásainkat és mindenki olyan helyzetbe kerülhessen, hogy módja legyen hozzájárulni a közösség gyarapodásához, elsősorban a foglalkoztatásba történő bevonódás révén.

Fontos kérdés, hogyan lesz a létfenntartás költségeihez közelíteni a kereseteket és transzfereket, oldva ezzel a széles körű jövedelmi frusztrációt. A baloldal számára kulcsfontosságú a gazdasági kompetenciájába vetett hit visszanyerése. Ezt úgy tudja megtenni, ha az általa kínált megoldások egyszerre célozzák a növekedést, a munkahelyteremtést és a társadalmi szolidaritást, illetve környezeti és gazdaságilag értelemben egyaránt fenntarthatóak.

13. Környezeti fenntarthatóság. Az egyre szorítóbb ökológiai kényszerekkel, valamint a gazdaság és a társadalom megújításával szervesen összefügg a zöldgazdaság előtérbe állítása. Ez a környezetkímélő gazdasági eljárások mellett új iparágak meghonosítását jelenti, valamint sok esetben olyan lokális erőforrások felhasználását az energiatermelésben, élelmiszer-előállításban, amelyek az adott helyi közösség tagjainak együttműködését igénylik. Ezáltal pedig a közösségek demokratizmusának erősödését is lehetővé teszi majd a fenntarthatóság elvének alkalmazása.

14. Társadalmi fenntarthatóság. A magyar társadalom ma képtelen újratermelni önmagát. Ez nem kizárólag demográfiai probléma, bár az is. Az elvándorlás ma nem elsősorban a munkaerő migrációját jelenti, hanem a menekülést a reménytelen, perspektívátlan Magyarországról. Az oktatási rendszeren keresztülerőltetett változások nyomán még inkább ellehetetlenül a gondolkodó emberek újratermelése. Az alacsony bérek és az amortizálódó közszolgáltatások alkalmatlanok az egészség, a munkaképesség fenntartására. Ezen az állapoton a jogbiztonság megteremtésével, az integráló közszolgáltatások létrehozásával és fejlesztésével, a foglalkoztatás lehetőségeinek sokszínűbbé tételével változtathatunk.

15. A cigányság állampolgári és szociális integrációja. A cigányságot különösen súlyosan érintették az elmúlt évtizedek nyílt és rejtett válságai. A legfontosabb szegénységi kockázatok halmozottan jelennek meg körükben, ráadásul a cigányságot erősen sújtják az előítéletek, a rasszizmus, amely sajnos a magyarországi hétköznapok része.

A baloldal számára a cigányság ügye emberi jogi és szociális kérdés. Emberi jogi, mert a baloldal számára minden állampolgár jogai azonosak. Ahhoz is joga van mindenkinek, hogy – magyar, cigány vagy magyar és cigány – identitását megválassza, saját értékeit megőrizze, gazdagítva ezzel az egyetemes magyar és cigány kultúrát.

A cigányság problémáinak szociális vonatkozásai között a súlyos és egymásra rakódó foglalkoztatási, jövedelmi, iskolázottsági, regionális, lakhatási hátrányokat találjuk. Bár a szegénység távolról sem kizárólag a cigányságot érinti, de a cigányság szegénységi aránya jelentősen meghaladja a hazai átlagot. Ezt a súlyos problémát kell kezelni elsősorban befogadó iskolával, hozzáférhető jóléti szolgáltatásokkal, a közösségek saját erőforrásaira építő gazdasági megoldásokkal, az előnyös megkülönböztetés módszereit is alkalmazva.

16. Felelős állam. Az állam civilizáló, fejlesztő, felzárkóztató, közszolgáltató szerepét nem lehet kiiktatni, mert nincs szereplő, amely betölthetné helyét a (bölcsődétől a felnőttkorig tartó) oktatás, az egészségügy, a közösségi közlekedés, az integrációs programok menedzselése, a széles értelemben vett infrastrukturális fejlesztések – útépítéstől az internet-penetrációig – végrehajtása terén.

A felelősség azt jelenti, hogy az állam e célok érdekében jár el. Továbbá azt is, hogy az állam vezetőinek tevékenysége átlátható, ellenőrizhető, az állampolgári részvétellel összhangban, azzal pozitív kölcsönhatásban zajlik.

17. Kultúra és közművelődés. A “bulvárosodás, barbarizálódás, bunkósodás” hármasával szemben a konzervatívok az ellenőrzést és értékdiktálást állítják szembe, amit a magyar konzervatívok a nemzeti giccs terjesztésével fejelnek meg. A baloldal felelőssége, hogy a kultúra pezsgése fennmaradhasson és erősödjön, a jelen idejű, a ma és a holnap problémáira reagáló alkotások létrejöhessenek.

Ugyanennyire fontos, hogy ezek az alkotások eljuthassanak a lehető legszélesebb közönséghez. Ismét létre kell hozni a közművelődés hozzáférhető tereit, illetve támogatni kell az erre irányuló kezdeményezéseket, valamint hozzáigazításukat a huszonegyedik századi igényekhez. Rendkívül lényeges a tömegek által fogyasztott kultúra színvonalának emelése, a kulturális kínálat differenciálása, a minőséghez való hozzáférés esélyének javítása, a részvétel és a kultúraalkotás élményének megnyitása minél több ember előtt. Ebben különösen nagy jelentősége van a médiának, azon belül is a közszolgálati média értékteremtő tevékenységének.

18.Társadalmi befogadás az információs társadalom korában. Az információs kor szétmállasztja az ipari viszonyok rendszereit. A gazdaság alapelemévé vált a korlátlanul sokszorosítható tudás, amely önálló, s gyakran kiszámíthatatlanul viselkedő termelési tényezővé vált. Kialakult párhuzamos online életünk, megváltoztak az életfeltételeink, másként szerveződnek közösséggé a népek, mint korábban, másképp dolgoznak a vállalatok, a tudástőke szerinti megosztottság elválik a fizikai tértől.

A baloldal érti e változást, és az a célja, hogy ennek minél több haszonélvezője legyen: meg kell szervezni a digitális leszakadók felemelését. A digitális hozzáférés ma már az esélyegyenlőség alapkérdése. A baloldal felzárkóztatja a lemaradókat, felhozza őket a pályára és lehetővé teszi számukra is a részvételt, tehát hozzáférhetővé teszi számukra a teljes értékű társadalmi tagság feltételeit. Ebben a szellemben szükséges átszervezni az államot és az igazgatást is. Teljesen hozzáférhetővé kell tenni az állam működése során keletkező adatokat és hagyni kell ezeket felhasználni, vagy akár szolgáltatást építeni rájuk.